„Én nem tudok szeretni
Engem nem lehet szeretni.
Én nem tudom szeretni magamat.”

„Szeretni nem jog, nem kötelesség, nem ígéret, nem fenyegetés, nem szerződés, nem zsarolás, nem zsold, nem sarc. Onnan tudod, hogy szereted, hogy nem hiányzik, ha nincs veled, és örülsz neki, ha veled van. Nem vagy rá utalva, nincs rád utalva. Szerettek együtt lenni, mert szerettek másokkal is lenni. Ezerszer intenzívebb a kapcsolatotok, mióta nem raboljátok egymás idejét. Semmiképp sem szükséges, mindazonáltal elégséges, ha kívánjátok egymás(jelenlété)t. Jó neked, ha neki jó. És onnan tudod, hogy nem szereted, hogy magadnak akarod minden ragyogását – mert annál fakóbb lesz ő, és annál sötétebb te, mert minél többet kötsz le csak magadnak az energiájából, annál gyászosabb lesz ő, és te annál kísértetiesebb, minél több időt áldoz egyedül neked, annál unalmasabbak lesztek ti és a történet annál szomorúbb. Ha ő az utolsó esélyed: nincs semmi esélyed.” – Ne haragudj, de ez nem a nem-szerelmes szerelemfilozófiája véletlenül?

„Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” – Yoda mester.

„Valami hiányzik, valami, aminek nem tudom a nevét – de egymás beleiben úgysem találjuk meg azt a valamit, minek tépjük fel hát egymás testét” – Büchner.
Több szálon futó, több térben játszódó drámánk a tisztán erotikus létezésmód és a neurózis viszonyát vizsgálja.

A neurózis, ami mindig a tiltottban ismeri fel a vágy tárgyát, és valamiféle normára hivatkozva azonmód alantasnak, titkolandónak és elfojtandónak ítél mindent, amire vágyik, szükségszerűen lehetetlenné tesz bármiféle boldogságot, vagy ember és ember közti harmonikus viszonyt. Ha a másik emberrel csak szerződéseken keresztül tudunk kapcsolatot teremteni, ha a világot olyan zárt rendszernek tekintjük, amelyben az öröm mennyisége állandó, így ha valaki nagyobb szeletet kap a tortából, a másiknak annyival kevesebb jut, akkor az erotikus létezésmódnak semmi esélye sem marad.
Megállapodnak abban, hogy kapcsolatuk szigorúan érzelemmentes lesz, olyan kapcsolat, amiben nincs helye szerelemnek, csak szexnek – de még e beszélgetés közben sem képesek egymásra nézni. Amint felismerik és felszabadítják magukban az erotikusat, azonnal saját erotikus lényük és az azt egyedül előhívni képes viszony és partner rabjai lesznek, és persze megrettennek e függőségtől.

Az előadás mozaikos szerkezete, többszólamú dramaturgiája lehetővé teszi, hogy a felvetett kérdések többféle variációban fogalmazódjanak meg, a sokszereplős történet segítségével tulajdonképpen állapotrajzot kívánunk adni. (Hogyan is lenne lehetséges „egyetlen történet” egy olyan világban, ahol nincs központi érték és érték-hierarchia, egy olyan világban amely csupán lazán egymás mellé rendelt dolgok halmaza?)

Legtöbb szereplőnk a rendszerváltást kamaszként megélt mai harmincas, akinek olyan világban kell érvényesülnie, amely gyökeresen különbözik attól a világtól, amelybe szocializálódott. Ez az élethelyzet némiképp a Hemingway vagy Fitzgerald nevével fémjelezhető „elveszett nemzedék”-ére hasonlít: szereplőink párkapcsolatait „megcsúszottságuk”, önkínzó elégedetlenségük, folyamatos helykeresésük, kompromisszumképtelenségük, tárgyat nem találó dühük őrli fel.

Ezek az alakok inkább problémát generálnak, mint megoldást keresnek (persze hogy lenne megoldás, ha nincs probléma?), mindegyre magukra ismernek a másikban, mégis úgy különböznek egymástól, mint két tojás. És egyszer minden tojás feltöretik.
Előadásunk segíteni szeretne a nézőnek abban, hogy ismerje fel: a „közönséges” szónak két jelentése van. Alantas. Általános. Ha ezt jól megértjük, nem kapjuk majd el a tekintetünket, amint a másik visszanéz.
A neurotikus azt mondja: ezt nem értem, ennek semmi értelme. A neurotikus azt mondja: értem, értem, mindig ugyanarról van szó. De számára, számunkra is lehetséges a Katarzis. A megtisztulás. És nem ám a Szánalom és az Irtózat, hanem a Szerelem és a Bölcsesség által”
Peer Krisztián