- Vasárnap lesz a bemutatója A kővendég léptei című előadásnak, melyet Venyegyikt Jerofejev drámája ihletett. A dráma Baka István fordításában 1990-ben jelent meg a Nagyvilágban és 1996-ban mutatta be először a Katona József Színház. Mi az, amit felhasználtok a műből?

 - Nem dolgozunk a dráma szövegével. Elolvastuk a drámát, hivatkozunk rá, de nem azt csináljuk meg. Úgy gondolom, nem vagyunk még elég érettek hozzá és nem is tudnánk ennyi idő alatt megcsinálni. Nagyon hosszú időt venne el az elemzés, az utalások felkutatása, az értelmezés, a felmerülő kérdések megvitatása.

- Mit tudhatunk a készülő előadásról?

- Nem szeretnék sokat elárulni, mert az előadás fordulatokra, csattanókra épül. Ha ezt előre tudja a néző, akkor már nem lesz olyan izgalmas. Foglalkozunk azzal a problémával is, ami miatt nem csináljuk meg a Venyegyikt Jerofejev darabot. Játszunk az időutazással: elképzeljük, mi lenne, ha ötven év múlva olyanok lennénk, mint azok az emberek, akik bent vannak abban a furcsa elmegyógyintézetben. Mi lenne, ha börtönbe zárnának minket vagy megmentenénk a világot, esetleg már nem is élnénk. Valahogy úgy lesz apropója a Jerofejev darab a mi munkánknak, hogy ami arról eszünkbe jutott, azzal eljátszadozunk. Mi lenne, ha velünk történnének meg azok a dolgok.

 - Az alkoholnak, az alkoholizmusnak van kiemelt szerepe?

- Igen. A próbafolyamat része az esti mulatság – általában mulatsággal végződnek a napok –, amely alatt sok minden kiderül. A darab az alapján is alakul, ahogy mi az estéinket éljük.

- Szándékosan hagytátok ki a női szereplőket?

- Ez tudatos volt. A Jerofejev darabból engem az érdekelt leginkább, amikor a negyedik és ötödik felvonásban a kórteremben egymást között vannak a szereplők, amikor elkezdenek inni és meghalnak a metil alkoholtól. Az egy férfitörténet.

 - Ti írjátok a szöveget is?

- Igen. Azzal a technikával dolgozunk, mint tavaly. Elképzeltem egy vázat, ami most egy nagyon tág keretet adott. Tavaly az Egy Carmen sokkal kötöttebb volt, tudtam, hogyan fog lejátszódni a történet. Most csak a kiindulópontot találtam ki. Azután elkezdtünk beszélgeti a jövőbeli vágyainkról és félelmeinkről.

Ebből adódtak jelenet lehetőségek, ötletek és megkértem a színészeket, hogy azokat dolgozzák ki papíron és formálják jelenetté. Ezeket megmutatták nekem, még dolgoztunk rajta és ezekből a jelenetekből állt össze végül az előadás. A színészek saját maguk felelnek azért, amit odavisznek a színpadra. Ez az a színházi forma, ahol a színésznek feltétlenül vállalnia kell, amit csinál. Ha ciki dolgokat csinál, azt is azért teszi, mert eljutott addig a szintig, hogy vállalja. Az előadásainkban sokszor használjuk a „cikit”, s ez nagyon jó és felszabadító. Ezért van az, hogy az előadásaink formája eléggé össze-vissza, nem tűnik feltétlenül következetesnek. Nagyon szeretem, amikor hirtelen nézővé válok és azt látom, hogy dobálnak engem egyik helyzetből a másikba. Mivel én vagyok a rendező, tudom, hogy mibe dobálgatnak. Érdekel, hogy a nézők mit szólnak ehhez, hogyan reagálnak. Egyáltalán nincsenek kiszolgálva, mégis viszik őket egy mesén keresztül. Annyira örülnék, ha ezt meg lehetne tenni, ha ezt értenék. Az az igazán érdekes, amikor bármi megtörténhet a színházban, olyan dolgok is, amit az emberek korábban még nem láttak.

 - Nehéz elszakadni a megszokott formáktól, eszközöktől?

- Mindig van olyan eszköz, amihez odanyúlna az ember, meg olyan is, amihez nem, mert olyat már látott. Ezért nehéz ez munka itt Zsámbékon, mert a végén úgy is gátakba ütközünk. Az előadás úgysem lesz tökéletes. Van, akinek tetszik, jókat mond róla. Mások szerint hányaveti, odadobott fércmunka. Ilyenkor azért vagyok szomorú, mert tudom, hogy nem az. Azt élvezem nagyon, hogy azok az emberek, akik itt vannak, nagyon sokat gondolkodnak. Izgalmas ez a folyamat, napról-napra haladunk előre. Valószínűleg olyan jó a témafelvetés, hogy zseniális vitákat kreál és néha egészen komoly egymásnak feszülések vannak. Mégsincs harag vagy összeveszés. A felfokozott állapot miatt nagyon jól tudunk előremenni. Az a módszerünk, hogy dokumentarista módon próbálunk gondolkodni. Odavetett dolgok, amelyek nem olyan szépen megformáltak, biztos, hogy lesznek, de mégis működnek az előadásban.

 - Az Ottmaradtak s az Egy Carmen után ez is zenés darab lesz?

- Az Ottmaradtak opera volt. Annak az volt a próbafolyamata, hogy bizonyos álombeli témákra dalokat kellett írnia a szereplőknek. Az Egy Carmen-nél használtuk az opera dalait. Itt meg berakosgatjuk a dalokat. Először van, hogy azt kértem a dzsesszzenekartól, hogy mint dzsesszzenekar jöjjenek a táborba. Eddig operadalokat kellett kísérniük, amely teljesen ismeretlen terület volt a számukra. Az operakottát egészen másként kell olvasni, mint a dzsesszkottát. Most azt kértem, hogy szakadjanak el az ismert dolgoktól, a dzsesszt ne a klasszikus, ismert formájában használják és valamilyen free dzsessz alapú, kissé őrült zenét hozzanak létre. Így játszunk azzal, hogy milyen lehet a dzsessz a jövőben. Megmarad-e a hagyományos módon, kereszteződik-e más műfajokkal, vagy el fog jutni egy egészen furcsa szintig, amiről még fogalmunk sincs. Sok olyan dolgot improvizálunk esténként, ami techno, trip-hop, vagy pop zene. A modern zenékből indulunk ki, de a meglévő hangszereket használjuk: a bőgőt, gitárt és a dobot. Nagyon jól szólnak így együtt.

- Tavaly szerettetek volna interaktív előadást létrehozni, de mégsem így alakult.

- Egyáltalán nem bánom. Valahogy nem tudok úgy színházban gondolkodni, hogy ne találjam meg jelen időben az igazságát annak, hogy előadást fogunk játszani. Azért szeretem nagyon Zsámbékot, mert szinte képtelenség, hogy egy katonai bázison színházat csinálunk. Ezzel feltétlenül játszani kell.  Az interakciónak nem az a célja, hogy a nézőt meglepjük és furcsa helyzetekbe hozzuk. Úgy gondolom, a nézővel szemben le kell fektetnünk azt, hogy miért jogos, hogy ezt az előadást nekik adjuk elő aznap este. Szeretném, ha az előadás a néző agyát is megmozgatná, azáltal, hogy személyessé tesszük.

- Tavaly a képzőművészeket is bevontátok, minden előadás alatt elkészült egy-egy festmény. Most is lesz ilyen?

- Igen, dolgozik velünk egy festő barátunk, aki már a próbafolyamat alatt is készít képeket és egy kiállítással reagál arra, amivel foglalkozunk. Ismét az előadás része ez a kiállítás.

- Úgy tudom, elég sűrű lesz számodra a nyár.

- Az osztállyal júniusban az Egyesült Államokban jártunk, Cseh Tamás koncertünkkel New York-ban és Washingtonban léptünk fel. A nyár második felében Mohácsi Jánossal dolgozunk Petörkén, egy Kaposvár melletti tónál. Tavaly megcsináltuk a Vízkereszt, avagy elmentek ti a jó….. című előadásunkat , amit most Zsámbékon fogunk felújítani és játszani. A négy órás előadás elképesztően játszik a tempóval, minden a valós idő szerint történik.

 - Szeptemberben kezded meg az utolsó évet az egyetemen. Milyen terveid vannak?

- Ez gyakorlati év lesz, én a Stúdió K-ba kerültem. Nagyon örülök, hogy odamegyek, mert a Stúdió K munkáját elnézve - ahogy dolgoznak, amilyen előadásokat csinálnak – sokat fogok tanulni. Rendezni továbbra is szeretnék.