- A Persona négy ország – Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia- fiatal alkotóinak közös munkája. Hogyan kezdődött az együttműködés?

- Felkértek erre a rendezésre. Két szlovákiai színésznő, akik nagyon jó barátok, beszélgettek arról, hogy a Personából milyen jó előadást lehetne készíteni. Egyikükkel már dolgoztam az első nagyjáték filmemben és amikor megtudták, hogy év végén Bergmant fogok rendezni, megkérdezték, nincs e kedvem színpadra állítani még egyet. Mivel  nagyon beleszerettem Ingmar Bergman munkásságába, annak ellenére igent mondtam, hogy Bergmant egy hihetetlen nagy falatnak éreztem. Jóval nagyobbnak, mint ami egy első színházrendezésnél optimális lenne. Végül nem tudtam ellenállni. Úgy alakult, hogy az egyik színésznő nem tudta összeegyeztetni a munkáit, így rám hárult, hogy szerepet osszak és kezdjek el stábot szervezni. Felkértem Gubik Ágit és a magyar részről Fekete Ernőt. Szeptember 24-én Pozsonyban is bemutatjuk majd a darabot, ahol ugyanúgy Gubik Ági és Lax Judit fogják játszani a női szerepeket és egy szlovákiai szlovák fiút kérünk fel a férfi szerepre.

- Úgy tudom, hogy nem Bergman filmjét szeretnétek adoptálni, hanem a novella és Bergman jegyzetei alapján dolgozzátok fel a Personát. Hogyan rakjátok össze a saját verziótokat?

- Nem látom értelmét annak, hogy filmtörténeti klasszikust bárki is megpróbáljon színpadra állítani. Teljesen más nyelvet beszél a film és a színház. Én mind a kettőt maximum dadogom. Keresem azt, hogy mit szeretnék beszélni ezen a két nyelven úgy, hogy közben önmagát a nyelvet is tanulom. Nagyon fontosnak tartottam, hogy színházi nyelven szólaljon meg, semmiképpen se valami utánzást próbáljunk elkövetni. Arról nem is beszélve, hogy Bergman komoly, jelentős színházrendezője is volt a 20. századnak. Azt gondoltam, hogy még ha a Persona esetében ez lehetetlennek látszik, mégis lehet egy olyan színházi formanyelvet találni, mellyel ugyanazt tudjuk közölni, ami Bergman eredeti szándéka volt. Ha az ember megnézi a filmet, az egyik legfontosabb kép, amikor a két színésznő arca egymásra van kopírozva. Erről szól az egész film, hogy a két nő egyénisége egybeolvad és már ők maguk sem tudják, ki kicsoda. Ezt a színházban lehetetlen megvalósítani. Nulláról kellett újragondolni az egész történetet, hogy mi az a cselekmény, amit ebből meg akarunk őrizni és azután hogyan akarjuk megmutatni.

-Mennyiben változott Elizabeth és Alma karaktere a ti értelmezésetekben?

-Az ember egy dolgot szögezhet le azonnal, amikor elkezdi a munkát:  a színésznőknek egyáltalán nem szabad megnézni a filmet. Tisztelni kell egy ekkora klasszikust, de túl tisztelni sem szabad. Vennünk kell a bátorságot, hogy a magunk verzióját készítsük el belőle. Újraértelmezünk egy művet, csakúgy, ahogy Moliére vagy Shakespeare esetében is történik a színházban.

- Milyen módszerekkel, hogyan dolgoztok együtt?

-Elég tapasztalatlan vagyok színházban. Olvasószínházat rendeztem kettőt-hármat, ami felbátorított, mert nagyon jólesett színházban dolgozni színészekkel. Annak idején színészként indultam, amatőr színházban játszottam Bodó Viktorral. Akkor úgy éreztem, hogy én színházban nem tudok fogalmazni, nekem ez túl sötét. Egy fekete szobában hónapokig bezárva, hogy utána előadjunk valamit ugyanabban a fekete szobában. Engem ez nem vonzott. Bergman törte meg ezt azzal a két darabbal, ami elkezdett érdekelni. A tapasztalatlanságomból és abból, hogy nekem kellett a szövegkönyvet kiépíteni, az is következett, hogy már magába a szövegkönyvbe beleírtam a kottát. Muszáj volt vizualizálni. Én a film felől jövök és amikor forgatókönyvet ír az ember, úgy kell írni, ahogy elképzeli, hogy megvalósítható. Volt egy kotta, amit odaadtam a színészeknek. Nagyon hamar rájöttek, hogy nem arra kell gondolni, hogy  már a számítógép előtt előre eldöntöttem, így lesz jó, hanem ez egy rendezett struktúra, ami biztonságot ad, amelyen belül nekik el kell kezdeniük létezni. Maradéktalanul így is teszik, nagyon tehetségesen és nagyon sokat adnak hozzá.

-A zsámbéki helyszín ad valami többletet az előadáshoz?

- Mi az hogy! Csak az a probléma, hogy nem tudjuk eldönteni, melyik zsámbéki helyszínről beszélünk. A Personának egy nagyon fontos eleme, amit  kicsit kiemeltem szövegben és játék is van rá, hogy Elizabeth Vogler, mielőtt elnémul, az Elektrát játsza a színpadon. Itt Zsámbékon van egy gyönyörű szép teátrum, ahol egy Elektra előadást akartunk elkezdeni játszani, hogy abból alakuljon ki a Persona. Ebből az időjárás kegyetlensége folytán valószínűleg nem lesz semmi, úgyhogy be fogjuk vinni az egyik hangárba és ott fogjuk bemutatni. Közben ezt a helyszínt jobban megszerettük, mint az eredetit. Tehát egy szóval válaszolva: igen, nagyon is befolyásolja és nagyon inspiráló.

- A darab a magány kérdésével foglalkozik...

- ...mint Bergman általában. Esztéták szeretik azt mondani „Isten csöndje”. Bergman nem szerette talán ily nyíltan mondani, de közben igen. Arról a magányról szól, ami mind az egyén, mind a társadalom magárahagyatottsága és ezt a kérdéskört járja körül szinte az összes művében, itt is. Talán a legegyszerűbben megfogható üzenet, mondanivaló az, ahogy az egyén, aki nem találja a boldogságát, nem talál egy azonosságot, nem tudja meghatározni saját magát, hogyan próbálja egy álomképhez idomítani. Ha jól sikerül ez az előadás, ugyanúgy asszociálhatunk az úgynevezett „hírességekre”, akiket ma annak nevezünk, akár a Jóistenre. Amikor az ember nem találja a bizonyosságot saját magában, akkor másban fogja keresni. Bergmannál nem kell vígjátéki befejezésre számítani, mert a végkicsengés az, hogy nincs is semmiféle bizonyosság.

Gigor Attila következő Bergman rendezése az Örkény Színházban lesz, Dúl-fúl és elnémul címmel.