Isten hallgat, most már csak az Embernek kéne befognia a száját."

„A valóság egyetlen jellemzője, hogy híján van a lényegnek. Amivel nem azt akarom mondani, hogy nincs lényege, hanem hogy híján van neki."

„Ha nem hibázol folyton, az annak a jele, hogy nem hozol létre semmi újat."

 

Woody Allenről mindenkinek a neurotikus értelmiségi, a kicsi, szemüveges, New York-i entellektüel jut az eszébe, aki több időt tölt a pszichológusánál, mint partnerével, szüleivel vagy a munkahelyén. Azoknak, akik a figura mögé próbálnak látni elsősorban a sikerfilmek (Annie Hall, a Hanna és nővérei, Fogd a pénzt és fuss! stb.) rendezője jut eszébe. Pedig Allen nem csupán elsőrangú forgatókönyvíró, rendező és összetéveszthetetlenül egyedi színész, hanem színpadi szerzőként és négy kispróza kötetével pedig novellaíróként irodalmi babérokra is tör. A kisprózákban némileg átöltöztetve ugyan, de ugyanazokat az elemeket fedezhetjük fel, mint az Allen-filmekben: az értelmiségi, finom szellemeskedést, a néhol brutálisan abszurd poénokat, a mindent a szatíra görbe tükrén át szemlélő életfelfogást. De vajon még ma is érvényesek-e, hatnak-e ezek az Allen művészetének esszenciáját egybesűrítő novellák?