„A TESZT egy forrongó üst, amiben sok minden fő
Szerda Zsófia
Balázs Attilával, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatójával, színművésszel a 13. TESZT Fesztivál vége előtt pár nappal ültünk le az igazgatói irodában. A teraszon kezdtünk beszélgetni, a szokásos színes esernyők felett, melyek egy vihar miatt összecsukva várták, hogy visszatérjen a nyár.
A TESZT mindig TESZT volt, vagy valmi másból fejlődött ki a mai formája?
– Az alapötlethez vissza kell ugranunk több, mint tizenhárom évet, hisz az eredeti ötletet én csak kölcsönvettem, továbbfejlesztettem. Volt régen egy színházi találkozó, ahol Újvidék, Szabadka, Szeged és Temesvár színházai találkoztak. Földrajzilag közel vannak ezek a városok egymáshoz, itt a hármashatár is, nagyon egyszerű tehát nemzetközi fesztivált szervezni. Ezt fejlesztettem tovább, s így született meg a TESZT identitása, 2008-ban. Mondhatni ekkor ért véget a teszt-időszak, s jött létre a TESZT (nevet). T, mint Temesvári, ezt nem kell magyarázni, az első E-t, az Eurorégiós jelzőt már igen. Az évek folyamán lassan kiterjesztettük az eredeti régiót. Ne csak a történelmi Bánságot nézzük, ha már Szerbia, akkor hozzunk el szerb színházat is. Aztán azt mondtuk Horvátország, Montenegro, Bosznia és Hercegovina, s Macedónia színházi világa is érdekel minket, nézzük milyen színházat csinálnak itt. A Balkáni zóna tehát olyannyira képviselteti itt magát, hogy akit ez érdekel, Romániában, kénytelen ide jönni, hisz mi vagyunk az egyetlen olyan fesztivál az országban, aki kifejezetten ezt a régiót célozza meg. Azt éreztük, hogy sok közünk van a témákhoz is, melyeket feldolgoznak. Amiről Budván beszélnek az Temesváron is érdekes. S amiről Zágrábban, az itt is visszhangra talál. A következő lépés az volt, hogy nézzük meg Nyugat Európa ehhez mit szól minderről. Olyan előadásokat hívunk innen, melyeknek van valamilyen kötődése ehhez a régióhoz. A tematika fontos tehát. A harmadik betű az SZ, Színházi. Ezt is meg kell magyaráznom, hisz megjelennek a TESZT-en a társművészetek is. Zene, performansz, képzőművészet. Olyan előadókat hívunk, akiknek azért köze van a színházhoz. Lajkó Félix, Boris Kovač például szintén fellépett már. S ott az utolsó betű, a T, azaz Találkozó. Mi elejétől kezdve úgy voltunk vele, hogy nem akarunk versenyjellegű fesztivált. Jöjjenek el találkozni. A mi társulatunkkal, egymással. Több társulat érkezik már egy-két nappal korábban, tudnak beszéletni, ismerkedni. Színészek, technika, mindenki. Aztán néha azt látják, hogy valamihez képest nálunk milyen jó, néha a fordítottját. Sok kooprodukció ötlete született már meg itt a TESZT-en, sok olyan rendezőt itt láttunk először, akit később elhívtunk dolgozni színházunkhoz. A TESZT egy forrongó üst, amiben sok minden fő. S nem szabad kihagyni az előadásokat követő szakmai beszélgetéseket, amit nagyon fontosnak tartunk.
– Szerintem van egy kicsi, igen. De azt ne feledjük el, hogy mi Temesváron vagyunk, s ez egy olyan közeg, ahol ezek a dolgok természetesen zajlanak, nem kérdés, hogy valaki miért beszél magyarul, a másik szerbül vagy románul. A tolerancia nevében megpróbáljuk megtalálni azt a hangot, amivel tudunk egymással kommunikálni. Azért színész az színész, mindegy milyen nyelven beszél: ugyanazt a kávét issza, szidja a rendezőt, tetszik vagy nem tetszik neki a jelmeze. A román színjátszás azonban szerintem sokkal szentimentálisabb. Nem annyira szövegcentrikus, mint a magyar, ahol borzasztó fontos minden szó, minden mondat. Ők könnyebben, lazábban átugranak akár egy Shakespeare-en is. A magyar színházban az a hozzáállás, hogy tiszteljük Shakespeare-t, Molnárt, a dráma íróját. A Párhuzamos város című előadásunk szerzője a román Ștefan Peca, s mi minden egyes apró változtatásnál futottunk hozzá, hogy kimaradhat-e egy-egy szó? Ő pedig csak legyintett: peeersze, nyugodtan változtassatok, húzzátok, alakítsátok. Lazábban kezelik a szöveget. A szerb színházról az a benyomásom, hogy sokkal szenvedélyesebb. Fontos, hogy kijöjjenek a színészből a szélsőséges szenvedélyek. Pusztítanak és építenek. S mindezt hatalmas energiával teszik. Felborogatják a tabukat, majd megmutatják mit hogyan kéne csinálni, aztán jön a következő rendező, aki ezt rúgja fel, s hoz új képletet. Vehemensek nagyon.
– Minden gyermeke kedves az ember számára. Nincs úgy, mint a mesében, hogy a szegény embernek van három szép gyermeke, s egy csúnya. Mind szép. Én minden szerepben azt keresem a mai napig, hogy mi benne a kihívás számomra, hogyan tudok más lenni, s hiteles. Az Ember Tragédiájában az volt kihívás, hogy hogyan tudok ráhangolódni a másik két Luciferre, hisz hárman játsszuk Lucifert. Hogyan lesz ez a három együtt, mégis megőrizzem saját magamat. Fontos volt, hogyan mondom a szöveget. A Párhuzamos városban az volt kihívás, hogy azokat az időket hogy töltsem ki, hogy jelen legyek, melyeket általában a kulisszában töltök. Amikor a vannak színen, én csak hátulról nézem, s várom mikor kell belépjek jól felstimmolva magam. Hát ebben az előadásban ilyen nincs. Nem tudod megúszni. Két jelenet között hosszú séták vannak, s ebben is játszanom kell, nem eshetek ki a szerepből egy másodpercre sem. Ki lehet próbálni milyen másfél órán keresztül állandóan szerepben lenni, tudva, hogy végig néznek, akkor is ha épp nem vagyok szerepben. De szeretem a határokat feszegetni. Persze ezek az évek múlásával szűkülnek ezek a határok, nehezedik a testünk is, de a feszegetést nem szabad abbahagyni. S a legszebb benne, hogy megtehetem, papírom van róla. Ezért érdemes csinálni.
– Inkább azt mondom el mit nem szeretek a színházban. A porhintést. A kamut. Amikor számonkérik rajtam, hogy hogyhogy nem értem amiről beszélnek. Szerintem előadó és befogadó között van egy képzeletbeli szerződés, mely alapján a befogadó jegyet vált, s nyitott szívvel és aggyal beül egy előadásra. Az előadónak e szerződés szerint valamit mondania kell a befogadónak. De nem úgy, hogy azt feltételezi ő kiolvasott húsz lexikont előadás előtt. Ezt érzem porhintésnek. Aztán ott az érzelem-értelem. A mozgásszínházi előadások legfőbb eszköze hogy az érzelmeinkre hatnak inkább. Nem lehet gondolatokat közölni teljes mértékben érzelemmentesen. A színház sűríti a dolgokat, s ez elképzelhetetlen érzemenk nélkül. A leveőnek is fáj ha sűrítik, amikor kibontom szisszen is egyet az ásványvíz. Ez történik a színházban is. Egyfajta sűrítés, ami megérint, fáj, tehát hat. S ennek közvetítője nagyon sok esetben az előadó szeme. Onnan lehet kiolvasni legjobban az érzelmeket. Tánc, vagy szövegközpontú előadás, mindegy. Ha üres szemekel nézek, nem győznek meg. Lehet mindenféle pörgéstől mentesen is elmondani egy szöveget, ha a színész szemébe nézve elhiszem, hogy van mit mondania, akkor az hatni fog rám. Ezt a színházat szeretem. Ne akarjon átverni.
– Ha már itt a TESZT-en beszélgetünk, mindenképpen szeretnénk egy jó fesztivált szervezni jövőre is, megőrizve a találkozó jellegét, de olyan előadásokat meghívni, ami megfelel egy kulturális főváros nívójának, hogy érdemes legyen elzarándokolni ide akár messzebbről is. Folytatjuk emellett a Párhuzamos város projektet, emellett mivel Veszprém is az egyike a kulturális fővárosoknak, közös terveink is vannak, szeretnénk egy megosztott évadot, s már most elkezdtük a munkát a Kabóca Bábszínházzal. S természetesen részt veszünk majd azokban a projektekben is, amit a város készít elő. Azt hiszem elég tartalmas év áll előttünk.
Attila. Hol látod magad 5-10 év múlva?
– Huh. Jó kérdés. Az a kérésem a világ felé, hogy ne változzon minden ilyen gyorsan, legyen kevesebb katasztrófa, hogy nyugodtan tudjunk dolgozni. Az a vágyam, hogy egy kicsit higgadtabb légkört teremtsek magam köré, kevesebb utolsó pillanatos tűzoltással. Jobban tudjak reflektálni a környezetemre, jobban tervezni, vagy legalábbis a félretett tervekből párat újra elő tudjak venni. Akkor már azt érezném előbbre vagyok.
– Nem, inkább vagyok spontán, de az évek során megtanultam, hogy amikor jönnek az ötletek, legalább leírjam őket. Van is egy listám összeávissza papírokon, melyek egy kék mappában mindig ott vannak a táskámban, s amikor eljön a kedvenc színházi időszakom: a vakáció, azaz a július-augusztus, akkor ezeket rendszerezem. Amikor ősszel beindul a gépezet akkor már állandóan jelen kell lenni. A legfontosabb hogy az emberi viszonyulásokat amennyire csak lehet megőrizzem. Én mindig azt hiszem, hogy sikerül, de erről szerintem a környezetem is meg kéne kérdezni (nevet). Szóval meglátjuk mi lesz tíz év múlva. Először is éljük túl a következő egyet.
