A drámairodalom nagy szerepeit már sorra eljátszotta, több, száz körüli az előadások száma, melyekben játszott. Jelenleg a Temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház színművésze. Több előadásban is láthatjuk, hogy néhányat említsek: az Ember tragédiája, Silviu Purcarete rendezésében, a Doktor, melyet Andrei Serban vitt színre, a Madarak című Kokan Mladenović előadásban, s a Visky Andrei rendezte Caravaggioban is megcsillogtatja tehetségét.

Hogyan lett belőled színész?
   –  Így akarta az úristen. Gyerekként jártam hittanra, elsőáldozó s bérmálkozó is voltam, s tizedikesként elég komolyan gondolkodtam a papi hivatáson, de nem sokkal később végeztem egy mélyebb önvizsgálatot, hisz akkor már erősen vonzott a szebbik nem, ezért úgy döntöttem, nem állok be abba a sorba, hogy bort iszok és vizet prédikálok. Pedig egy-két jó prédikációt azt gondolom meg tudtam volna ejteni.

Akkor azt mondod, hogy ha a katolikus vallásban engedélyezett lenne a nősülés, lehet, hogy most pap vagy?
   –  Nem kizárt, igen. De nem akartam hazudni. A nyolcvanas évek végén a szocializmusban éltünk, voltak osztálytársaim, akik nagyot álmodtak, aztán sok évvel később a teraszomon szertefoszlott álmaikról meséltek egy bor mellett. Hát én nem ide tartozom. Az érettségi előtt amikor a tablóképeket készítették rólunk, egyik nap a fiúk, másnap a lányok ültek a fényképezőgép elé, jómagam egy kis trükkel a lányos napon jelentem meg, szórakoztattam őket és a fotóst is. Utolsónak maradtam, hisz azért úriember vagyok, előre engedtem a hölgyeket. Egy magas széken pózoltam, a fotós instruált, s nem a klasszikus rendőrségi fényképes beállításokat kérte, hanem különböző lelkiállapotokat adott meg instrukcióként, én pedig követtem. A végén megkérdezte mi szeretnék lenni? Mondtam nincsenek nagy álmaim, s a katonaság is még előttem van. Azt mondta, mit szólnál a színművészethez, úgy látom van hozzá tehetséged.

Tehát a fotós győzött meg?
   –  Előtte is színházbajáró voltam, nagyon sok előadást láttam, s megtetszett az ötlete, igen. De fogalmam sem volt hogyan kell hozzákezdeni. A fotós azt mondta segít ebben, hisz ő is felvételizett anno a színművészeti szakra, így ő készített fel. Akkoriban Erdélyben egy fiút és egy lányt vettek fel színésznek, illetve katonaság letöltése utáni plusz egy fiút. Amikor az ismerőseim meghallották a tervem azt mondták, nem vagyok normális, miért vennének éppen engem fel? Hát akkor nem is vettek fel, az írásbelin kiestem. Nem voltam rá felkészülve. Az egyik szomszéd fiúval volt egy egyezségünk, hogy ha nem sikerül a felvételi, akkor elmegyünk Afrikába egy aranybányába, és sok pénzzel térünk vissza. Már az összeköttetést is leellenőriztük, de mondanom sem kell, hogy ebből sem lett semmi. A felvételi után megkérdeztem Ferenczy Istvánt, hogy mondja meg őszintén, fárasszam magam ezzel a színház dologgal, vagy hagyjam. Ő azt mondta: fiam, neked itt helyed van. Azt mondta menjek el katonának, aztán visszavár. Tizenhét hónapig voltam zsoldos, ügyesen megvédtem az országot az úgynevezett forradalom ellen, majd visszamentem a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémiára Marosvásárhelyre. Kaptam magam mellé egy színészt, aki immár rendesen felkészített az újabb felvételire, de a katonaság alatt is ott voltak nálam a könyvek, tanultam. Ekkor már hat lányt és hat fiút vettek fel, hisz nagy színészhiány volt Erdélyben, sokan elvándoroltak, egy diplomatikus fojtási állapot is létezett a magyarsággal szemben. Ekkor felvettek, s nagyon erős évfolyam volt a miénk, ma napig majdnem mind a pályán vagyunk.

Játszottál Kolozsváron, Szegeden, Nagyváradon s még sok helyen, hogyan kerültél végül éppen Temesvárra?
   –  Kétszer voltam Temesváron még zsenge koromban, s nagyon megtetszett a város. Az egyetem utolsó éve akkoriban évadjellegű volt, s jónevű rendezőkkel dolgoztunk: Kovács Leventével, Kövesdy Istvánnal, Tompa Gáborral, és Victor Ioan Frunzával. Tehát négy előadás született, ebből kettőt a Marosvásárhelyi Nemzeti rögtön meg is vett bérletbe. És a Paul Foster Tom Pain-jét Szebenbe az országos színházi fesztiválra is elvittük, s a színművészeti akadémiáknak legjobb előadásának járó Uniter díjat is elnyertünk vele, Kisvárdán is díjazták, aztán Demeter András meghívott minket Temesvárra, ahol az Operában játszottuk. Nekem akkoriban a szintén futó Tartuffe-beli szerepem miatt tarkopasz volt a fejem, s ez akkoriban elég ritka volt, csak a börtönből frissen szabadultak járkáltak kopasz fejjel, így kendővel és kalapban jártam, s mindig úgy bámultak Marosvásárhely utcáin, mint valami csodabogarat. Temesváron pedig a kutya sem ugatott meg. Mondom magamban: ez az én városom. Aztán áprilisban jöttek a színházigazgatók, mint a héják, mindegyik minket akart, s végül két nagyobb színházba szerződtünk. Csiszér Lajos, Balázs Attila, Mátyás Zsolt Imre és jómagam Temesvárra. András nagyon előrelátó volt, azonnal aláíratta velünk a szerződést, s amikor két héttel később jött Tompa Gábor, hogy szeretné, ha Kolozsvárra szerződnék, már nem tehettem, de ő szavát adta, hogy a meghívás érvényes a későbbiekre nézve is. Így egy évvel később átmentem Kolozsvárra. Igen ám, de akkor már ismertem a mostani feleségem, ikerlányaink édesanyját, nagyban tombolt az udvarlás, nem volt könnyű összeegyeztetni a dolgokat. Ezért kitaláltam, hogy másodállásban visszaszerződök Temesvárra is. Akkoriban ez nem volt szokás, én voltam az úttörő. Nyolc évig dolgoztam így ingázva a két város között. Temesváron két szerepet vállaltam évadonként, Kolozsváron legalább négyet kellett játszanom, szóval alig jöttem le a színpadról, ez évi hat bemutatót jelentett, ami rengeteg. Emellett több szerepek is átvettem, így az első év végén kábé 11 szerepet játszottam egyszerre. Gazdagítottam a román vasutat, hisz vagy vonattal, vagy autóval közlekedtem, főleg éjjel. Reggel pár órát aludtam, s irány a színpad. Ez addig ment, amíg meg nem házasodtam, s jöttek a lányok. Akkor azt éreztem, nem szeretném faxon nevelni a lányaimat, így megfordítottam a szerződéseimet. Temesváron lett az anyaszínházam, Kolozsváron a másodállás. Hát „röviden” így esett a dolog.

Akkor a döntéseidet sokszor befolyásolták a nők az évek során, úgy látom. 
   –  Én az egyenes utat szeretem. Ha hétfőn azt mondom, hogy fehér, az vasárnap is fehér lesz. Ha valamit aláírtam, ahhoz tartom magam. De hála az úristennek, az életem részei a nők is, velük is kell foglalkozni, amit nem mellesleg élvezek is. Másfél évesek voltak a lányaim, amikor hazajöttem. Közben elkezdtem dolgozni a tévében, a magyar adás bemondója voltam évekig, olyan év is volt, amikor egyszerre három színházban volt szerződésem. Kolozsvár, Temesvár és a Szegedi Nemzeti Színház. Aztán amikor már „csak” Temesváron voltam, azt éreztem kell a család, a televízió és a színház mellé még valami, úgyhogy még két évet Nagyváradon is lehúztam. 

Bandi. Nem vagy te egy kicsit munkamániás?
   –  Nem, csak nagyon szeretem azt, amit csinálok. S én soha nem a kispadról néztem, hogy mások, hogy játszanak, szerencsémre játszhattam a nagy titánokkal Kolozsváron, akiktől volt mit tanulni.

S most te vagy a titánok egyike. Volt olyan szereped, amivel többet harcoltál, mint a többivel?
   –  Nem mondhatnám. Olyan megesett, hogy vagy nem volt elég időm, vagy még nem tudtam eléggé a szakmát, hogy úgy csináljam, ahogy szeretném, ez főleg a pályám legelején történt. Ilyenkor nagyfajta elégedetlenség születik meg az emberben, már ha komolyan csinálja a szakmáját. A három nap, s három éjjel tartó esküvőmön egyik színészkollégám eltörte a lábát, ezért be kellett ugranom helyette Az országépítő című előadásba, ráadásul két szerepre, amelyikből az egyik majdnem főszerep, így erre koncentráltam, a másikra nem igazán. Amikor Nánay István megnézett minket Esztergomban, azt mondta: Bandikám, ez a kisebb szerep nem volt az igazi. Elkezdtem szabadkozni, hogy nem volt elég időm, s csak beugró vagyok. Mire ő: Ez senkit nem érdekel. Kimentél a színpadra? Kimentél. Vállaltad? Igen. A többi nem érdekli a nézőt. Tanulságos párbeszéd volt.

Temesváron folyamatosan frissül a színház társulata, sok a fiatal, frissen végzett színművész.
   –  Ennek örülök, viszont azt látom, hogy sokkal többen végeznek, mint ahány munkahely van. Ezt jeleztem már a tanároknak is, hogy nem ártana ezen elgondolkodni, esetleg csökkenteni a létszámot. A másik, hogy a végzett színészek nagy hányada elég siralmas szinten van. Mi a felvételin jobbak voltunk, mint ők diplomával a kezükben, s ezt minden álszerénység nélkül mondom. A mi időnkben, ha nem tartottad a szintet, a tanárok jelezték, hogy szedd össze magad, különben repülsz. Persze most is vannak kivételek, s jó színészek, mi ezeket igyekszünk kiszipkázni ide, Temesvárra.

Szeretsz a fiatalokkal játszani? Kapsz egy új lendületet tőlük, vagy inkább irányítgatod őket? 
   –  Amikor anno ifjú színművészként Kolozsváron a nagyok mellett játszottam, nagyon résen kellett lennem, hol tudom belopni a figurámat, hisz ezek a titánok uralták a színpadot, nem nagyon hagytak levegőt, ezért hát kellett kapálózni rendesen. S ez bennem picit visszatetszést váltott ki, ott eldöntöttem, hogy én nem ezt az iskolát folytatom. Együtt és emberségesen kell dolgozni. Én az emberközpontú, emberséges színházban hiszek. Fontos, hogy emberségesek maradjuk, akármi történik is. Gyengébb jellemű művészekről azt mondjuk elnézően, hogy de hát ők nagy művészek. Én úgy vélem, hogy attól, hogy valaki tehetséges, még nem kell féreggé válnia, s úgy nyilvánulnia meg. Ez egy egoista pálya, a színészek magamutogatók. Mindenki tündökölni akar. Jó esetben egészséges, kevésbé jó esetben nárcisztikus szakma a miénk. S nem is vagyunk egyformák. Mindenkinek el kell fogadnia a maga szerepét. A fiatal színészeket emberségesen próbáltam s próbálom megközelíteni, hagyom, hogy közel jöjjenek hozzám. Ugyanis ezeknek a szobroknak, akikről beszélek (persze nem mindenki volt az), nem nagyon tudtál a közelébe férkőzni, csak nézted és csodáltad őket. De egy jó beszélgetés egy fiatal színésszel, a kölcsönös megismerés jegyében, s tisztelettel fordulva egymáshoz, az sokat hozzátesz a későbbi munkához. Szeretek fiatalokkal dolgozni, igen. Tizen- huszonév alatt kiismertük egymást az idősebb kollégákkal, s már én sem tudok olyan triplaszaltókat csinálni, amire azt mondják az igen Bandi, ilyent még nem láttam tőled. Nem tudsz több lenni, mint, ami vagy.

A sok szerep közül, amit életed során eljátszottál érezted azt valamelyikről, hogy ezt rád írták?
   –  Magamról ilyent soha nem mondtam, mások igen. Elég sokszor mondták. S azért az nem lehetséges, hogy a fél drámairodalom rám van írva. Én, amikor próbálok, teljesen odaadom magam a szerepnek. Takarékláng nálam nem létezik, nem szeretem a gyenge középszintet semmiben. A legkisebb szereptől a főszerepig magamévá teszem mindet és a részemmé válnak. Beleszeretek a szerepekbe, s ugyanolyan nagy a szerelem a kis szerepek és a főszerepek esetében. A kisebb szerepekben egyébként muszáj hasítani, különben felejtős a dolog. Egy fél oldalas szerepet is mindig igyekeztem úgy megcsinálni, hogy megmaradjon a nézőben, azt érezze valami történt. S mindegy, hogy tragédia vagy vígjáték, mindenhol igyekszem odatenni magam rendesen. Nem vagyok egy énekes színész, ezt tudják rólam. Persze ha kell, éneklek, de jobban szeretem, ha ez kórusban történik, nem szólóban. Rendesen himlős vagyok a szóló részektől, pláne amikor tudom, hogy vannak kiválóan éneklő kollégáim, akkor ne nekem kelljen nyiszorogni, mint egy rossz cini-egérnek.

Emberséges színházról beszéltél, s tényleg annak ismertelek meg, ráadásul egy nyugodt, őszinte ember vagy. Ilyen a természeted, vagy ez is tudatos dolog nálad?
   –  A helyzet függvényében változom én, mint a kaméleon, s ezt a jó értelemben mondom. Sajnos ma már nem divat embernek lenni. Sőt, furcsa, bizarr képződményként nézik azt, aki az. Van ma még empátia? Együtt tudunk érezni a másikkal? Háátt… eléggé elegoistásodott világban élünk. Ha nagyon emberséges vagy, s nem tudod magad kellőképp megvédeni, sérülékennyé válsz, borotvaélen táncolsz. Sajnos azt látom, hogy ha ott az érdek, öt centtel, két mondattal többet kap valaki, kitapossa a másik belét is. A vallás nem tűnt el belőlem, igyekszem jó ember maradni. Ehhez hozzájárul, hogy fiatalkoromban keleti sportokat is űztem, s ezek jól kiegészítik egymást. A koncentrációs készség, a mentális fókusz irányítás, az, hogy nem akarok rosszat tenni másnak, mind egyfajta önfegyelem, amit meg lehet, és meg is kell tanulni, ha közösségben él az ember. Ez különösen érvényes a színházra, ahol egy-egy érzékenyebb jelenetben a lelked is odaadod, kilépsz saját medredből, sérülékenyebbé válsz, ilyenkor hajlamos a színész megsérteni a másikat, vagy a körülötte lévő színházi személyzetet. Ezeket meg kell tanulni kezelni és uralni, hogy ne bántsunk meg mást pusztán azért, mert aznap rossz napunk van, vagy mert azt gondoljuk, hogy megtehetjük. Meg lehet tanulni normálisan gondolkodni és érezni, nem mocsokul viselkedni a másikkal.

Te ezen elvek alapján élsz. Másoktól is elvárod akkor ugyanezt?
   –  Igen. Ha én megadom a tiszteletet fiatalnak, idősnek, ugyanazt várom el tőlük is, s ha kell, felemelem a sárgalapot, s jelzem, hogy valami nincs rendben. A fiatalabb nemzedékre jellemző a hevesség, de ez a kor jegye, a forradalmi vulkanikus lét bennük van, én sem voltam nyugodt matuzsálem huszonéves koromban, de nem erre gondolok, amikor az emberségről és a tiszteletről beszélek.

Próbák alatt, illetve színpadra lépés előtt neked is megvannak a kis rituáléid. Ugyanabban a cipőben próbálsz, s van egy furcsa kis kávésüveged, melyről szerintem elsőre mindenki azt hiszi, hogy Unicumot nyakalsz belőle.
   –  Alapjában véve egy rendezett ember vagyok, rend kell legyen a fejemben s a lelkemben, akkor tudok működni és adni. Ha ez nincs meg, akkor az ember csak a káoszt tudja továbbadni. A próbacipőm 13 éves, Frunza felesége vette nekem anno. Kényelmes, tompítós a talpa, ami fontos, hisz sok órát állunk a próbán, így ehhez ragaszkodom, igaz most már évente kell a cipésznek javítania. A kisüveg pedig... (mosolyog) Én kávéfogyasztó ember vagyok, s bár azt hiszik egy vederrel megiszok naponta, ez nem így van, csak én a kávém nem tíz perc alatt iszom meg, hanem lassan, pár óra alatt elszopogatva. A reggeli kávéval délután egykor végzek. Otthon főzöm, jó erősre. A kisüvegről tényleg sok rendező azt hitte, hogy alkohol van benne, ez egy kis huncutság részemről. Azt hitték a többi színész nem mer szólni, de furcsálták, hogy lehet, hogy nem látszik rajtam, nem vagyok részeg. Általában egy hét próba után merik megkérdezni, s olyan is volt, aki még így sem hitt nekem, egy hét után meg is kóstolta. (nevet)

S előadás előtt mi az, amit biztosan betartasz?
   –  Ha nehezebb szerepem van, aznap nem igazán szocializálódom, kevés embert engedek magamhoz közel, a családdal is minimalista vagyok, nem hagyom, hogy szétcincálják az energiámat és a fókuszomat. Előadás előtt egy órával bevonulok a színházba, átnézem a dolgaimat, minden előadásra máshogy kell készülnöm. A jelmezem csak a legutolsó pillanatban húzom fel, mert ha már rajtam van, akkor én befókuszálok, nagy levegőt veszek, s belépek a színpadra, s indulhat a játék.

Akkor még sok játékot, fényt, szerepet és tapsot kívánok mindehhez.