A Szeretett Vezérünk, ami Daniel Bănulescu regényének színpadi átirata, éles szatíraként politikus, a közéletre reflektáló darab. Kevés ilyen akad manapság nálunk. Talán mert tartanak az elévüléstől?

Bármilyen konkrét is Ceauşescu diktatúrája, bárhogy is néztük, olvastuk, egyfajta egyetemességet fedeztünk fel benne. A hatalom módszerei teljesen általánosak, igazából csak az változik, a sok eszközből éppen melyiket használja vagy melyiket tolja előtérbe a hatalmon levő. Éppen hol tart ritmusban.

Az értelmiség is nagyon éles kritikát kap benne.

Daniel figurája a passzív értelmiségi, aki még keresi az eszközöket. Illetve ez is érdekes, mert forradalmár barátnője szerint gyáva, élet- és döntésképtelen, saját definíciója szerint viszont (vagy ahogy ő értelmezi saját identitását) nem az. Csak egy lépéssel távolabbról nézi a történetet, mint mi, és onnan már tudja, hogy nem lehet segíteni. Azon vagyok, hogy lejegyezzek mindent, és ezt adjam át az utókornak, mondja. És ez a két szemlélet ütközik, ebből van a konfliktus: elvárnak valamit, hogy hogyan viselkedjek, ám én nem az vagyok. Mindenki képvisel egyfajta igazságot, de hogy melyik a fő igazság, azt ki tudja?

És ön értelmiségiként melyik felé haj­lik?

Még mindig keresem, mi az én eszközöm. Azt már látom, hogy történetekben ki tudok fejezni valamit. Szeretnék megmutatni egy szeletet, egy véleményt, nem ítélkezni, hanem egyszerűen csak megismerni. Amikor történetet írok, sok igazságot próbálok ütköztetni. A veritas duplex nem új keletű dolog. Akkor jó egy történet, hogyha több igazsága van, ha meg tudom mutatni mindenkinek az igazságát.

A teljes interjú a Népszavában olvasható »»