Mi történik akkor, ha egy táncelőadás nem nyelvi tárgyként, hanem a tapasztalatként épül fel?

Hányszor éreztük azt egy előadás nézése közben, hogy szívesen részt vennénk benne? Hányszor untuk magunkat annyira (többnyire a mondanivaló hiánya miatt), hogy komoly kísértést éreztünk otthagyni az egészet, vagy legalábbis kinyilvánítani egyet nem értésünket? És a mozgásokat nézve hányszor támadt kedvünk táncra perdülni azért, hogy át is érezhessük azt, amit a színpadon látunk? A társadalmi habitus azonban a nézőtéri székbe szögez és az előadás utáni spekulációk kusza járataiba irányít bennünket, ahol megvitatjuk az előadás típusát, a közönség fajtáit, vagy a körülményeket, ami között műsorra került.

Ezek az erőviszonyok a mindennapi életünkben is jelen lévő hasonló, de jóval összetettebb hatalmi viszonyokat tükrözik.

A performatív eszközök természetét kérdőjelezem meg, a közönséggel együtt szeretném, egy más szempontból megvizsgálni őket, melynek fókuszában nem a jelképek megfejtése, hanem a közösen megélt tapasztalat, az élmény áll.

Kis mechanizmusokat, leleményes „csapdákat” eszeltünk ki, amelyeken két előadó vezeti át a nézőket. Ezeket az eszközöket oly módon találtuk ki, hogy – a történések továbbgördítése érdekében – a nézőnek közbe kelljen avatkoznia a jelenet menetének megszakításával vagy megváltoztatásával. Azért, hogy ezt elérjük, egy olyan fokozatosan épülő folyamatot találtunk ki, melynek során a közönséget szinte észrevétlenül bevezetjük abba a bizalmi, kölcsönös, empatikus közegbe, ahol megtalálja a tökéletes terepet az egyre nagyobb jelentőségű és egyre tolakodóbb beavatkozásokhoz. Az előadás esztétikája a kultikus Gépnarancséra hajaz. A narancs, a tej, a fehér szín, a művésznek az előadóművészeti rendszerhez, valamint a közönséghez fűződő szado-mazo viszonya – ezek az elemek képezik az elkövetkező kísérletünk alapját. És, talán a „tükör” elemzése közben, jobban megérthetjük azt, hogy milyen képről is beszélünk.