A két hős ismét életük csatája elé néz. Összefogtak, és félretették a köztük lévő viszályt. Már nem a közönségért harcolnak. Nem is az ellen. Együtt harcolnak a közönséggel: a mondanivalóért, a jelentésért és az időért.

„Azt hiszem, ennyi elég lesz.”

„Persze, ez egy promóciós szöveg.”

„Pontosan. Csak meg kell ragadnia a figyelmedet, és el kell érnie, hogy azt gondold: tényleg el kell mennem és ezt meg kell néznem.”

Ha egyszer a színpadon vagy, nem tudsz szabadulni tőle. Nem tudod elkerülni. Olyan játékba csöppentünk, amelynek a szabályai olyan egyszerűek, olyan egyértelműek és olyan könyörtelenek, hogy nem tudsz kibúvót találni, nem tudsz elrejtőzni előlük. Vagy van mondanivalónk, vagy „színészkedünk”.

„Most már vigyáznunk kell, nehogy túl sokat áruljunk el”.

„Igen, nem lehet olyan, mint egy trailer, amely mindent elmond”.

„Arra gondolsz, ahogyan a halálról, a kétségekről és az elmúlásról beszélünk?”

„Igen, ezt meg kell tartanunk az előadásra.”

„Valamire azért még szükségünk van.”

Innentől kezdve már csak az a kérdés, hogy kifizetődik-e. Az időnk, amit együtt töltünk, korlátozott. Mindannyian kifogyunk belőle. Még őszintébbeknek kell lennünk. Még többet kell gondolkodnunk. Még bátrabban kell próbálkoznunk. A színház egy olyan tér, ahol meg kell küzdened a tartalomért, ahol ki kell érdemelned a közlő pozícióját. Ha kifogysz a mondanivalóból, elfogynak a hősök is. Nincs helye a kétségeknek. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy hol vagyunk, a szerepek ki vannak osztva, a megállapodás létrejött. Mi ezen az oldalon állunk, ti a másikon. Kezdődjön a játék. A szokásos üzlet.

„Megfelel neked a cím?”

„Az előadásé?”

„Igen.”

„Most már csak közönségre van szükségünk.”