Egy analitikus rendelőjében vagyunk, jóllehet a legproblémásabb alak maga az analitikus. Jelenleg éppen saját díványán fekszik tetőtől talpig bekötözve. Egy ideje nem beszél. Van akit ez zavar, és van akit egyáltalán nem. Kérdeznek tőle és válaszolnak helyette. Akarnak tőle és szeretnék, ha ő is akarna valamit. Bármit. Egy finom levest, napfényt, árnyékot, vagy egy szót. De mi az a szó, vagy tett, ami kizökkentheti az egykor sikeres lélekgyógyászt ebből az állapotból? Egykori élettársa reménykedve keresi a helyét mellette és ápolónőként próbálja meg számára megteremteni az élet alapvető feltételeit. Jóllehet ő maga éppen az ellenkezőjét szeretné. Erre azonban jelen pillanatban nincsen semmi, de semmi lehetősége.
A pohár tele van.
Színültig.
Már csak egyetlen csepp hiányzik.

Páciensei közül pedig a legragaszkodóbb éppen ezen a napon, és éppen ebben az órában jár terápiás kezelésre. Problémájának alaptünete: az empátiahiány és az állandó beszédkényszer.

Így alkotnak ők családi hármast: a beteg doktor, az ápolónő és a tulajdonképpen makkegészséges páciens, aki folyton beszél, beszél és beszél, olyan sokat beszél, hogy egy idő után az szinte már majdnem olyan, mint a csönd. Ezt a “csöndet” töri meg, egy egészen váratlan pillanatban a beteg, de talán jobb volt, addig míg hallgatott. Kinyílik ugyanis a kapu, melyen át, csak árad a mindeddig bent tartott zűrzavar, elárasztja a lakást, kell hozzá legalábbis vödör és törlőrongy.

Az idő igen furán telik, néha mintha megállna, máskor meg, mintha hetek múlnának másodpercenként.

És van valaki akit a három emberből csak egy lát. Ez a valaki az oka mindennek. Persze szigorúan analitikus szempontból. És ez a valaki egy szép napon szintén megjelenik.

Havanna elképesztően messze van ettől a rendelőtől, bár az ablakon gyakran süt be a tavaszi napsugár. Mégis, valahol ott az esély, valahol mindig ott az esély...