Játékosok. Szabályok. Tervezés. Egyik láb mindig a földön! Kezdőlökés. Csíkos, teli -semmi. Platonov lök. Hármas, középre. Még mindig Platonov. Fehér a lyukban. Szofja újra, kézből. Hatos a bal felső sarokba. Taktikai lökés. Anna jön, de elvéti. Vengerovics figyeli. Nyikolaj és Szergej vizíroznak. Koccanás. Platonov veszi át. Négyfalas. Két csíkos, egy teli -bent van. Szabálytalan. Grekova szabályos: céloz és lő. Szása feketét az ellentétes sarokba... Mellé. Iszak trükközik. Platonov leteszi. A játéknak annyi. Valaki nyert.

„Tetszik a darab kimunkálatlansága, a nyersessége. Érdekel, hogy miként tudjuk megfogalmazni a saját nyelvünkön azt a fajta személyes létezést, amit ezek a csehovi figurák együttesen képviselnek. A Platonovban a generációs problémák mellett rendkívül élesen jelenik meg egy fiatalember hevülete, vehemens kritikája a világgal, a környezetével szemben, s ez – úgy érzem – tökéletes alapanyagot kínál egy olyan társulat számára, amely saját folyamatos újrafogalmazására törekszik.” Balázs Zoltán rendező, a Maladype társulat vezetője indokolja a fenti szavakkal, hogy miért esett választása Csehov cím nélkül fennmaradt korai darabjára, amelyben megtalálható már a későbbi nagy művek számos motívuma, a cselekménynélküliség, a társadalom megfestésének enciklopédikus igénye és a komédia és tragédia közötti kifinomult játék. Balázs Zoltán értelmezése lehántja a műről a lírai és melankolikus rétegeket, nem a Csehov-játék édesbús, impresszionista, pasztellszínekkel dolgozó hagyományához csatlakozik, hanem a szöveg nyersebb, elevenebb, ironikusabb megközelítését kínálja. Azt az „egyszerű és primitív” játékmódot, amelyre maga Csehov utal egy helyen. A Maladype kegyetlenül őszinte produkciója nem a csehovi szándékot kutatja, hanem a mű mai értelmezési lehetőségeit. Mert ahogy Fodor Géza fogalmazott egy esszéjében: „Egy elmaradott társadalomban, amely évtizedek óta tömegesen termeli a frusztrált „felesleges embereket”, s pusztítja a hiteles személyiségeket, nem érdekes, izgalmas, aktuális-e Csehov Platonovja?”