Mellettünk élnek, szinte a kisemmizettség állapotában. A kisebbség kisebbsége. Oly sok rosszat és kevés jót tudunk róluk. Évszázadok óta megmaradtak olyannak, amilyenek őshazájukban voltak. Marosvásárhely Fekete Márciusában (1990. március 19-20.) mellénk, a kevesebbek, a fegyvertelenek, a kiszolgáltatottak mellé álltak, vállalva a büntetést, ami nem is maradt el. Miért? Milyenek, hogyan éreznek, hogyan dolgozzák fel a fájdalmaikat, megaláztatásaikat? Különböznek tőlünk, vagy inkább hasonlítanak ránk?

Sem megoldást nem kínál a műsor, sem válaszokat nem fogalmaz meg. Pusztán csak felmutat egy asszonyi életet, az emlékezés megszépítő, enyhítő partjai között. Hat gyermekéből egynek menekülnie kellett 1990 márciusa után, négy lányát „ellopták a fények”, nem látja őket, a kisebbik, még mellette élő lánya, nem szívesen vállalja a cigányság stigmáját, de a „ gádzsók” törvényeit sem tartja be. Bár mindketten kínlódnak az élettel, ha énekelhetnek, táncolhatnak, minden bajukat feledik.

A legmélyebb szomorúságból képesek szárnyaló vidámságba átcsapni, hiszen az éneknek és a táncnak náluk kultikus jellege van, az ég ajándékának tekintik. A cigány népköltészetből, magyarul író cigány írók műveiből és az e témával foglalkozó nagy magyar írók (Illyés Gyula, Babits Mihály, Kányádi Sándor) alkotásaiból össze állított műsorban, eredeti Nyárád-menti és őrkői cigánydalok hangzanak el.