Felelünk, dolgozatot írunk az iskolában, az egyetemen. Vizsgázunk a jogosítványunkért, a diplomáinkért, az állásunkért, az előléptetésünkért. Tördeljük a kezünk, elpirulunk, szorongunk, lenyeljük a vizsgáztatók cinikus megjegyzéseit. Eleget teszünk a kéréseknek, megoldjuk a feladatokat, próbálunk a lehető legjobban teljesíteni. Ezek után, reméljük, minket választanak, átengednek, kitüntetnek. Ha sikerrel járunk, örülünk, és elhisszük, hogy mégis volt értelme a megaláztatásoknak. Talán védekezhettünk volna, otthagyhattuk volna az egészet, de úgy döntöttünk, maradunk, levizsgázunk mindenáron; és ha kell, meg is győzzünk magunk arról, hogy ez volt a jó választás. A vizsgáztatóbizottság ránk mosolyog, megdicsér, gratulál. Arról azonban, hogy valójában mit gondolhatnak rólunk, miért döntöttek mellettünk, fogalmunk sincs.

„A Grönholm-módszer ötletének alapja megtörtént esemény. Néhány éve egy madridi kukában megtalálták egy szupermarket-lánc személyzeti osztályán dolgozó alkalmazott feljegyzéseit azokról a nőkről, akik pénztárosi állásra jelentkeztek. A feljegyzésekben hemzsegtek a hím-soviniszta, idegengyűlölő, durva jellemzések (kövér; bögyös; dagadt; külföldi; sötétbőrű; azt sem tudja, hogyan kell kezet fogni; sípoló hangú, tiszta idióta stb.). Ez az alkalmazott, annak tudatában, hogy rá osztották a kiválasztás szent misszióját, felhatalmazva érezte magát, hogy ilyen önkényesen nyilatkozzon olyan emberekről, akiket egyáltalán nem ismert. Elképzeltem ezeket a szerencsétlen nőket, ahogy igyekeznek jó benyomást kelteni a cég előtt, és próbálnak a vélt elvárásoknak megfelelően viselkedni, készen akár kisebb megaláztatásokra is, csak hogy megszerezzék a munkát, amire szükségük van.”

Jordi Galcerán