…..“Akinek nincs öregje, az vásároljon magának” mondja egy népi közmondás. Zsuzsának (Dorina Lazar), aki már maga sem fiatal, megvannak egy ideje a maga öregjei: minden csütörtökön Manya, Hilda, István, Adél, Amelie kedves és mindenekfelett a nagyra becsült Sándor, Zsuzsa lakásán étkeznek, frissen beszerzett műanyagpoharak és Sévres készletek maradványai között, amelyekből húslevest, májashurkát és káposztás tésztát habzsolnak, és likőröket hajtanak fel, ami lehet, hogy Tokaji bor (vagy mégsem). És mindeközben a 40 évvel ezelőtti Manya miatt megismételt érettségiről beszélgetnek, a férfiakról (olykor a nőkről), letűnt kalandokról és dicsőségekről (még a kommunizmus beállta előttről, számukra ez ugyanis sohasem létezett).
A darab kifinomult beszéd egy halódó, ám túlélési vágyában kapzsi világról, ami a jelen eleven világán élősködik. Zsuzsa és a többiek 1950 előtti generációja a csodával határos módon egy idillikus császárságkori emlékezettel maradnak fenn, és számukra “Kádár gyermekeinek” eleven képe csupán egy megmagyarázhatatlan baleset része.
Radu Afrim rendezése azonban nemcsak arról szól, hogyan falja fel a múlt a jelent: egyszerre ironikus és hidegrázós darab, az öregségről, a szenilitásról és arról az életről, amely megtagadja a “szerencsétlen testekből” való eltávozást
(Iulia Popovici – Ziua, 2006, március 21.)