– Öt évvel ezelőtt kerültél ki a Főiskoláról. Hogy látod az akkori önmagadat, milyen volt pályakezdőnek lenni?i
– Tanulságos. Nagyon lassan telt… Szemlélődő ember vagyok, ezért nálam hosszú idő telik el úgy, hogy csak figyelem a környezetemet, és próbálom megtalálni azt a rést, amin keresztül be lehet szivárogni. Szerintem jól tettem mindent, amit tettem, nincs olyan, amit megbántam volna. Sokan mondták, hogy miért nem vagyok erélyesebb, miért nem állok a sarkamra… de én egyáltalán nem bántam meg, hogy nem toltam előtérbe magamat. Ezzel eltelt egy kis idő, de nem baj. Legalább megalapoztam a helyzetemet, mire „olyan” szerepet kaptam… Egyébként még mindig pályakezdőnek tartom magam, mert még nem játszottam elég főszerepet, elég színdarabban, nem dolgoztam elég rendezővel… szóval még egy csomó kíváncsiság van bennem.
– Melyiket tartod „olyan” szerepnek?
– A Roberto Zucco–ban volt tavaly egy epizódom, amire azt mondták az emberek, hogy… szóval már mondtak valamit. Illetve talán már az Angyalok a tetőn című mesedarab gonosz mostohája után is volt, akinek felcsillant a szeme, hogy ki ez a lány, aki így énekel, és ilyen karakterizáló képessége van…

– Közben eltelt három év…
– Én nem kérem számon másokon az életemet… nem tettem semmit azért, hogy korábban megtörténjenek velem a dolgok. Nem csaptam az asztalra, nem hőzöngtem. Csak figyeltem. Biztos voltam benne, hogy az idő engem igazol majd. Nem hiszem, hogy én ezzel a Roberto Zucco–beli szereppel most befutottam volna. Áttörtem a saját kis életemen belül az első korlátot.
– Biztos voltál abban, hogy itt kell maradnod, ebben a színházban?
– Nem tudok neked olyan helyet mondani, ahol jobban érezném magam. Nem ismerek más társulatokat, de nekem itt megfelelő emberek vannak – akiktől tudok tanulni, akiktől kapok szeretetet, bizalmat, akik most már figyelnek rám.
– Hány éves is vagy?
– Harminc… miért, az szégyen ha az ember harminc évesen pályakezdő? Szerintem én még sokáig az leszek. Sőt, ha szerencsés vagyok, akkor életem végéig. A színész élete olyan, mint a cápáké. Ha a cápa megáll, akkor elsüllyed. Folyamatosan úsznia kell. Amikor alszik, akkor is kénytelen haladni, mert csak így szűrődik át rajta a víz, így marad életben. Mindig haladni kell – soha nincs olyan, hogy megérkeztem, megpihenek.
– Nem bánod, hogy a korod miatt bizonyos szerepek már „elszálltak feletted”?
– Nem, mert sohasem voltak szerepálmaim. Vannak olyanok, amiket szívesen eljátszanék, mert úgy érzem, van rá megoldásom, szóval olyanok, amiket izgalmasan tudnék játszani… de ezek még mind előttem vannak. Nem vagyok naiva.

– Melyik vagy inkább: komika vagy tragika?
– Karakterszínésznő. Ami azt jelenti, hogy hitelesen játszom komikát, és hitelesen játszom tragikát is. Karaktereket formálok. Szomorú bohóc vagyok.
– Az elmúlt évben két díjat is kaptál: Baranya megye különdíját a POSZT–on, és a Paulay Ede díjat, az Új Színház társulatától. Mit jelent ez számodra?
– A POSZT–on kaptam életem első díját, ami már csak emiatt is különleges. Ott úgy éreztem, hogy egy nagyon érdekes csatát nyertem meg, mert tulajdonképpen egy nem létező szerepet játszottam el. A Roberto Zucco című darabban, melyet Vidnyánszky Attila rendezett, volt egy pici epizódszerepem. Amikor a próbák elején kiírtam a szövegemet, kiderült, hogy egy oldal az egész. Ebből csináltam én egy szerepet, és erre az alakításra kaptam díjat. Persze ez csak egy győztes csata, a háborút még nem nyertem meg… A Paulay Ede díjat pedig a kollégáim szavazata alapján kaptam, ami azért esett jól, mert arról szólt, hogy a társulat tényleg elfogad, szeretnek és számítanak rám.
– Vannak köztük barátaid?
– Vannak. Bár igazán mélyen talán senki nem ismer engem közülük… de ez nem az ő hibájuk, hanem az enyém. Van egy pont, aminél jobban nem adom ki magam. De nem direkt, nem azért mert féltem magam.
– A színpadon sem adod ki magad?
– Dehogynem! Ott igen. Azért lettem színész, hogy legalább valahol megtehessem. Azt hiszem, az ember sokkal könnyebben kiadja magát egy szereplőnek az álarcába bújva, mint magánemberként. Azért választottam ezt a pályát, hogy ezzel újabb és újabb korlátaimat próbáljam meg legyőzni, és kitoljam a saját határaimat.
– Hogy viseled a kudarcot?
– Megpróbálok tanulni belőle. Azt tekintem kudarcnak, amikor én magam úgy ítélem, hogy nem sikerült elérnem a kitűzött célt – és nem azt, amikor a kritikusok azt írják, hogy vegyék el tőlem a diplomámat, meg hogy én vagyok a leggyengébb láncszem… Számomra fontos a helyes önértékelés, és azt hiszem, elég tisztán szoktam érezni, hogy megugrottam–e a megfelelő magasságot.
– Kinek a véleményét fogadod el?
– Sok embert meghallgatok, sőt talán mindenkit. De tudom, hogy kinek az értékítélete mérvadó számomra.
– Te szívesen adsz tanácsot?
– Nem szoktam. Amikor valami jó, akkor szívesen gratulálok, de amikor rossz, akkor – magamból is kiindulva – nem szeretem összezavarni a másikat.
– Mindig őszinte vagy?
– Megpróbálok… de nem mindig lehet. Olyankor inkább nem mondok semmit. Elég okos vagyok, tudom, hogy kivel lehet őszintének lenni.
– Amikor mondtam, hogy szeretnék veled interjút készíteni, akkor felcsillant a szemed, hogy: jaj de jó!
– Igen, mert én nem vagyok az a típus, aki nagyon előtérben van, és egyáltalán nem magától értetődő, hogy valaki tőlem akarjon interjút. Többnyire nem is ismernek. Talán csak azok, akik az Új Színházba járnak. Filmekben nem játszom, televízióban nem szerepelek.
– Ez fáj?
– Nem. Bennem nincs becsvágy, vagy hiúság. Az hogy: de jó, hogy ír rólam valaki, az egy kis visszaigazolás… ezek azok az apró dolgok, amik jelzik, hogy néhány ember észreveszi, hogy én is dolgozom.
– Azért nem csupán az Új Színházban játszol, hiszen elmúlt időszakban láthatott a közönség, például a Napszínház előadásaiban, vagy épp a filmszemlén egy rövidfilmben…
– Ezek csupán periférikus dolgok. Számomra fontosak, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy úgymond „ismert” legyen az ember. Ma Magyarországon ahhoz, hogy valakit ismerjenek, ennél sokkal több kell.

– Erre vágysz?
– Egyáltalán nem. Alkalmatlan vagyok rá. Ha az én kikent arcom vigyorogna egy magazin címoldalán, az hazugság volna, mert az nem én vagyok. Sokszor mondják, hogy nem is úgy nézek ki, mint egy színésznő. Tényleg nem. Épp azt szeretem, hogy az előadás előtti „szertartás” alatt, az alatt a másfél óra alatt változom azzá, aki felmegy a színpadra – és én ott szeretek színésznő lenni. Nem a magánéletben. Persze vannak, akinek ez jól áll, a magánéletben is, a címlapokon is. Válogatásokra sem szoktam járni, mert nem vagyok az az alkat. Nem vagyok jó castingos – ezért is nem szerepelek filmekben – mert én odamegyek a magam szürke módján, és akkor azt mondják, hogy: mutatkozz be, jobb profil, bal profil, mondj el magadról három mondatot – ennyi. Az alapján elhiszem, hogy nem válogatnak be… én nem tudom két percben, a saját nevem elmondásával eladni magam. Nekem idő kell… inkább „kaméleon alkat” vagyok: ha kapok egy szerepet, akkor elkezdek foglalkozni vele, és képes vagyok teljesen átalakulni.
– Milyen jövőkép van előtted?
– Húha! Most szeretnék dolgozni. Azt érzem, van bennem annyi erő, és rejtett tartalék, hogy szépeket játsszak. Dolgoznék… aztán az egyik lépés után jön a másik. Egyszer majd eljön az a pillanat is, amikor családra vágyom. Ez egy hosszú távú pálya – szerintem, csak akkor van értelme csinálni, ha az ember színész marad, nem „kopik ki”, és mindig meg tud újulni. Ehhez pedig idő kell, szemlélődés, figyelem és alázat. Szeretnék hatvan évesen is színésznő lenni. És ha ez sikerül, akkor, úgy gondolom, hogy azok, akik szeretik a színházat, tudni fogják, hogy ki az a Pálfi Kata.