Fekete: az utolsó szerb felkelés

A Fekete Balogh István vitézi drámája alapján született, de köze már alig. Különös kedvezményezés ez, nem csupán az Újvidéki Színház, hanem a szerb színházi közeg területein is: a nagy szerb hősmítoszról írott magyar dráma 1812-es verziója új nyelvet, új köntöst kap Lénárd Róbert átiratában és Žanko Tomić rendezésében. Durrognak a fegyverek, dagadnak az izmok, patakokban folyik a joghurt és perdül a vécépapír. Ja igen, zombik is vannak.

1812-ben Balogh István a Rondellában mutatta be Fekete György (vagy: Karađorđe) című drámáját, amelyet nagy sikerrel játszottak a szerb vidékeken is. A drámát Joakim Vujić is feldolgozta saját társulatával. Elmúlt 110 év, és a dráma új életre kélt: Németh Ferenc modernított szövegét Lénárd Róbert alakította kortárs ál-archaizmussá, Klemm Dávid adott alá rapet és rockot, Žanko Tomić pedig egy szupermarket polcai közé rendezte a mítoszt. Tarantino és a Monthy Pyton-csoport kél életre a deszkákon, bizarr akció-musical képében.

Lénárd Róbert, a szövegíró: Itt van ez a vitézi dráma, a Fekete György, a romantikus-szentimentális-hősi dráma szabályainak megfelelően megírva. Nem mintha nem lenne igazságtartalma ennek az 1812-es darabnak ‒ igen ám, de ez az igazság a romantika igazsága. Annak a kornak az igazsága, amely még csont nélkül hisz a mítoszban és a hősben.

A nemzeti hős alakjára úgy nézni mifelénk, mint a kilencvenes évek előtt ‒ egyszerűen lehetetlen. A mítoszból vicc lett, a hősből pedig tarantinoi karikatúra ‒ póz és popkulturális intertextus, történelmi horror és vad irónia.

Így lett ebből a magasztos drámából, mely a minket megmentő héroszról szól ‒ kutyakomédia. Mert ez az igazság. Ami annyira fáj, hogy belehalunk a nevetésbe.

Žanko Tomić, a rendező: Ez a darab tulajdonképpen most jött létre, vagyis most íródott újra. A Karađorđe népies vitézi dráma, vagy egyes feljegyzések szerint opera volt ‒ ennek a mi változatunkban már csak a szerkezete maradt meg. Balog István szövege komoly történet arról, hogyan lett Fekete Györgyből, a magányos farkasból villámsebességgel az első szerb felkelés vezetője. A Fekete arról szól, hogy nézne ki az utolsó szerb felkelés. Szerintem úgy, mint egy paródia. Mint minden, ami körülvesz minket.

A MUSICAL

Klemm Dávid, a zeneszerző: A zene éppoly sokféle, mint az élet. Ez pont így van ennek a „vitézi drámának” a szereplőivel is. Mindenkinek vannak tervei, vágyai, irányelvei, és természetesen mind azt hisszük, hogy a miénk az egyetlen, a legjobb, a leghasznosabb. A zene az árnyékunk az úton. Az aláírásunk, mozdulatba, hangba szignózva. Fekete alakja a mocsokban is tiszta ‒ túlzás, épp ezért reális. Szúrja a szemed. Pislantanod kell tőle. Mint egy tükör, amit folyton torznak bélyegzünk, folyton azt mondjuk, nem mi vagyunk ilyen ferdék. Ha lenne egy fénysugár a feketeségben, tán könnyebben megértenénk, mi történik velünk. Minél jobban világítják meg az utunkat mások, annál kevésbé látunk tisztán. Talán be kéne csuknunk a szemünket és lassan, tapogatózva, ösztönösen kellene megindulni az általunk választott út felé, még ha nem is látunk semmit, a saját sötétségünkre támaszkodva, fokozatosan gyújtva világosságot. Elutasítani a mások fényét, ami egyenesen a szemünkbe világít.

Ista Stepanov, a koreográfus: Ez a szöveg és Dávid zenéje teljesen kilendítettek a megszokott kerékvágásból, ahogy az előadás örök témája is. Az emberi arrogancia, az agresszió, a butaság ‒ kimeríthetetlen és örök velejárója az emberiségnek... főleg, ha még nyakon is öntik egy adag nacionalizmussal... Sose lesz vége! Azt látom, hogy minden fekete manapság ‒ a feketénél is feketébb. A fényt meg annyira elnyomják, hogy alig lehet észrevenni. Tudatlanság, kulturálatlanság, önzés ‒ mindez virágzik, az értékeket meg elfelejtjük. Mégis, vannak, akik a saját fejük után menve az igazságért harcolnak, akikkel bele lehet nézni a fénybe. Ilyenek az Újvidéki Színház művészei is, és megtiszteltetés ismét velük dolgozni.