Puskás Zoltán rendező szigorúan tartotta magát a Frayn-darab szövegéhez mind a rendezői utasítások, mind a díszlet maghatározása, mind pedig a párbeszédek tekintetében. Azt hiszem, másként nem is cselekedhetett volna, mert a darab úgy, ahogy van, egy tökéletes matematikai konstrukció, egy olyan építmény, amelyben minden egyes téglának megvan a pontos helye, és akár ha egyet is kiemelünk a helyéről, a teljes építmény összeomlását kockáztatjuk. Különösen a második felvonásra igaz ez az állítás, hiszen itt párhuzamos és rendkívül összehangolt cselekvésre van szükség: van egyfelől az előadáson belüli előadás, amelyben pontosan meg van határozva, hogy kinek mikor van jelenésea „színpadon”, és nyolc ajtó melyikén kell belépnie (vagy kilépnie-nézőpont kérdése), másfelől pedig van a „színfalak mögött” zajló némajáték, amelynek precízen kell követnie a háttérben zajló előadást ahhoz, hogy a poénok a megfelelő pillanatban és a megfelelő módon csattanhassanak el.

A rendezőnek tehát a korántsem lebecsülendő supervisor szerep jutott, aki vasszigorral felügyeli és koordinálja a színészi játékot Michael Frayn részletes receptje szerint. Az előadás láttán leszögezhető, hogy Puskás bámulatos munkát végzett.

A színészeknek egy többszörösen skizofrén helyzetben kell helytállniuk. Egyfelől el kell játszaniuk, hogy ők mindannyian színházi emberek, másfelől pedig a „kulisszák mögött” kellett „színészkedniük” a második felvonásban. A tudathasadásos állapotot csak tetézte, hogy a színészeket alakító színészeknek két karaktert kellett megformázniuk: a színészek karakterét, valamint az előadáson belüli előadás jellemeit. És persze folyamatosan ügyelniük kellett arra, hogy mikor melyik szerepet alakítják éppen, nehogy egyikből a másikba csússzanak át, amikor nem kellene. Elmagyarázni sem könnyű, eljátszani pedig nyilván még nehezebb.

Pressburger Csaba

(Családi kör, 2008. június 5.)