Színházak
Újvidéki Színház
- 2024/2025
- 2023/2024
- 2022/2023
- 2021/2022
- 2020/2021
- 2019/2020
- 2018/2019
- 2017/2018
- 2016/2017
- 2015/2016
- 2014/2015
- 2013/2014
- 2012/2013
- 2011/2012
- 2010/2011
- 2009/2010
- 2008/2009
- 2007/2008
- 2006/2007
- 2005/2006
- 2004/2005
- 2003/2004
- 2002/2003
- 2001/2002
- 2000/2001
- 1999/2000
- 1998/1999
- 1997/1998
- 1996/1997
- 1995/1996
- 1994/1995
- 1993/1994
- 1992/1993
- 1991/1992
- 1990/1991
- 1989/1990
- 1988/1989
- 1987/1988
- 1986/1987
- 1985/1986
- 1984/1985
- 1983/1984
- 1982/1983
- 1981/1982
- 1980/1981
- 1979/1980
- 1978/1979
- 1977/1978
- 1976/1977
- 1975/1976
- 1974/1975
- 1973/1974
- ŐBalázs Áron
- NőJankovics Andrea
- ÉrettBanka Lívia
- ProblémásElor Emina
- ÁpolónőKrizsán Szilvia
- ÁllapotosFerenc Ágota
- ÖzvegyH. Faragó Edit
- PicsogósTáborosi Margaréta
- BarbikaGál Elvira m.v.
- rendezőKokan Mladenović m.v.
- díszlettervezőMarija Kalabić m.v.
- jelmeztervezőMarina Sremac m.v.
- dramaturgGyarmati Kata
- fordítóGyarmati Kata
- zeneszerzőIrena Popovic m.v.
- mozgásAndreja Kulesević m.v.
- fénySzöllősi LászlóMajoros Róbert
- hangBíró Tibor
- sminkSzabó Margit
- súgóLovas Csilla
- ügyelőLovas Csilla
- a rendező munkatársaFerenc Judit
Hiába minden. Közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, én már nem leszek másmilyen. Még akkor sem, ha a színpadon mutatják meg, milyen nevetségesek vagyunk, mi nők. Mert Maja Pelević Narancsbőr című darabjában (Gyamati Kata fordításában, Kokan Mladenović rendezésében) a felvázolt jeleneteket én egyszerűen csak nevetségesnek, esetenként talán még szánalmasnak éreztem, de sajnálni nem tudtam a nőt. Úgy kell neki, ha mindenáron tetszeni akar! Pedig én sem vagyok különb! Azt hangoztatom, eljutottam abba a korba, amikor már csak magamnak szeretnék tetszeni, jól érezni magam a saját bőrömben, mások pedig értékeljék a munkámat, a teljesítményemet, de ez sem igaz. Tudom, lesznek újabb sikertelen fogyókúráim, miközben az úszógumi egyre vastagabb a derekam körül. Bizonyára megrendelek majd még néhányat a tévében, újságokban reklámozott csodaszerek közül. Ezután is minden tavasszal megfogadom, nyárra lefogyok, hogy vásárolhassak új bikinit. A lendület visz is egy-két hétig, aztán, ha eljön az idő, ismét a régi, egybeszabott fürdőruhámban megyek a strandra. És veszek a meglévők mellé újabb narancsbőr elleni készítményt, amit - mondjuk úgy tíz napig - szorgalmasan kenek magamra zuhanyozás után, aztán abbahagyom. És a masszírozást is. Hiába döntöm el, hogy minden egyes alkalommal legalább százszor kell végighúzni a kis fa szerkentyűt a combom hátsó részén. Ami alig több pár percnél.
A színpadon minden nő szőke. Erről nem csak a szőke nős viccek jutottak eszembe, hanem az is, hogy Barbie baba pontosan fél évszázaddal ezelőtt, 1959-ben indult el világhódító útjára. Szőke, csillogó hajával, nagy, formás melleivel, darázsderekával, hosszú lábaival. Ma a földgolyó 150 országában gyártják, s minden másodpercben három kel el belőle. És az idő sem fog rajta. Ötven évesen is ugyanolyan szép és fiatal, mint megszületésekor. Alkotója úgy gondolta, a baba révén a kislányok azzá válhatnak, akivé szeretnének. A hurkás, pufók pólyásbabák dajkálása helyett készüljenek csak fel a szexis nőci szerepére, aminek a megvalósításában később a kozmetikai cégek, szépségszalonok, plasztikai sebészetek segíthetnek nekik. És a szülők is, akiktől a sikeres érettségire mellnagyobbítást kapnak ajándékba. Hogy a szemük fénye minél inkább hasonlítson valamelyik modellre, énekes- vagy színésznőre, esetleg botrányhősnőre, akinek a fotója megjelenik a magazinok címoldalán.
Hova halad ez a kozmosz? – hangzik el többször is az előadásban.
Mert a divatot, a szépségideált a média, a reklámok határozzák meg. És az orvos, aki korra, súlyra, testalkatra való tekintet nélkül mindenkinek ugyanazt a kezelést rendeli el. A szinte hibátlan testűnek, és a soványnak is, akinek nem zsírleszívásra, inkább egy kis hízókúrára lenne szüksége. Ezek a nők nem egyediek, nem személyiségek, hiába másmilyenek mindahányan. Érdekes az a pillanat, amikor egyenfehérneműben vannak ugyan, de leveszik a parókákat és előbukkannak a különböző hajszínek. Meg a számítógépes jelenet, nahát, az valóban szenzációs. Valamint Jankovics Andrea a főszerepben. Igazi felüdülés.
Amúgy elég kiszámítható az egész. Tudni lehetett, hogy a csinos, gömbölyded, másokra nem hasonlító ifjú hölgy, aki nem törődik a narancsbőrrel és - micsoda szörnyűség! - gyermeket akar, végül olyan lesz, mint a többiek. Beolvad. Rossz házasság, válás, magány. Egy pillanatra talán elhiszi, hogy a gyermekkel majd nem lesz egyedül, de aztán megszüli és lemond róla. Már ő is csak tetszeni akar. Mert hiába csókolgatta a békát, nem jött el érte a királyfi. Illetve, nem a királyfi jött el. Csak valaki, akit kezdetben annak gondolt.
A nő legyen szép és okos. Pedig a valóság inkább olyan, mint az a bizonyos útkereszteződés, ahol ez áll a táblán: szépek jobbra, okosak balra. A varangyos béka pedig bosszúsan kiált fel: most szakadjak ketté?! Ja, és állítólag a legszebb nőt is unja valaki otthon.
Ki kell mondanom, nem tetszett különösebben az előadás. Mert ebben az évadban már két hasonlót is láttam. A Mizantróp és a Hét nap a világ után ez már sok volt. Kezd a stílus és a téma unalmassá válni. Meg az üres színpad. A kockák és a székek. Nem hittem volna, hogy ezt valaha leírom, de vágyom már egy kicsit klasszikusabbra. Romantikusabbra. Persze, nem népszínműre, de díszletre, szép beszédre, jó kis történetre, talán még függönyre is. Én, aki mindig mindenben a mondanivalót kerestem és hiányoltam, most már azzal is kiegyeznék, ha a darab nem a rideg, kiábrándító valóságról szólna.
Végszóként visszatérve a Narancsbőrhöz, jogos a kérdés, ha lenne rá pénzem és megtehetném, én nem változtatnék meg magamon semmit? Ó, de igen. Eltüntetném a kezdődő ráncokat az arcomról, a zsírpárnát a hasamról, és persze, a narancsbőrt is.
Karácsonyi Lili
2009. 04. 17.