- A társulat több mint tíz éve alakult és számos dologgal foglalkozik. Jellemzően olyasmivel, ami nagyon más, mint amit színházi társulatoktól megszoktunk: más módon és más helyszíneken. Kezdetben a nyolcadik kerületi Kálvária téren adtátok elő a produkciókat, most a Cserehát hátrányos helyzetű kistelepüléseire visztek színházat, alakítottatok ki kapcsolatot az ottani fiatalokkal, akikkel együtt dolgoztok. Hogyan kezdődött a közös munka?

– Tíz évvel ezelőtt az volt a cél, hogy találjunk valami olyan különös nyelvet, amivel eltaláljuk a Kálvária téren lakók fülét. Fontos volt, hogy olyat tudjunk csinálni, ami őket érdekli, amire ott maradnak, olyan történetet lássanak, amit magukra érvényesnek találnak. Ilyen előadásokat próbáltunk létrehozni három-négy éven át, miközben tréningeztünk és használtuk a commedia dell’arte technikával készült maszkokat kommunikációs eszközként. Mi színházban gondolkoztunk és elég furcsa, nehéz időszak volt ez, bár sok díjat is kaptunk. Három év után tartottunk először színház-pedagógiai foglalkozást.

Ezután egyre inkább arra próbáltunk módszert találni, hogyan lehet a színházat a legjobban, mint esemény-technikát szervezetlen csoportok megszervezésére használni. Amivel igazán megfogtuk ezeket a közösségeket, az az improvizáció volt és ebben rendkívül sokat fejlődtünk az elmúlt tíz évben. Odamegy egy társulat, a társulat kapcsolódik a közösséghez, a közösség visszaválaszol. Személyes kapcsolatban, abszolút interaktivitásban vagy a résztvevőkkel, akik úgy érzik, hogy ez olyan, mint mikor lehet rosszalkodni az órán. Egyszerű dolgok voltak a jelenetecskéink (részvételi színházként, tréningcsoportként működtünk és ezért a játszók sokszor kezdő színészek voltak, mint én is), mégis  ezek tették lehetővé, hogy a megszólított közösség tagjai is részt akarjanak venni, színházat csinálni, és csoportban lenni, játszani velünk. A mindenkori hhh fiatalokból álló közönségünk tagjai rendszerint hamar rájöttek, hogy ez a mi színházi kis játékunk nem elérhetetlen a számukra. Az alkalmazott színházban olyan módszert használunk, amiben a színházban nem első sorban a minőségre, hanem a kapcsolatra helyezzük a hagysúlyt s azt mondjuk, hogy nem elengedhetetlenül fontos, ha a résztvevőknek örömet okoz. Nekünk, akik odamegyünk és előadásokat készítünk egy közösségben, olykor félre kell tennünk az igényeinket és nagyon pici dolgoknak is meg kell tudnunk örülni. Minden apró előrelépést értékelünk és nem ahhoz viszonyítjuk, hogy milyennek kellene  lennie, miről kellene szólnia, vagy hogy ez az egész így most elméletileg helyes-e. Minden tudati tartalom helyes, minden tudati tartalomnak helye van a közös színházi térben, amely valamiképpen kifejezésre akar jutni. Ha meg akarjuk ismerni, hogy az adott közösség hogyan él, mik a problémáik, témáik, miért ilyenek amilyenek, akkor nem cenzúrázhatjuk, nem ítélhetjük meg őket. Így amikor maguk készítenek előadásokat, az tartalmában hiteles, mert számukra elképzelhető. Mondanám népművészet...?
 
- 2013 és 2015 között részt vettetek az EXCEPT (Exchange of Community-engaged Performing Arts Practices) programban, amely az Európa Unió kultúra keretprogramja által támogatott művészet-pedagógiai eseménysorozat volt. Folytatódik ez a program?

– Igen. Az EXCEPT-et az a felismerés indította el, hogy a hátrányos helyzetű csoportokban, mint Szakácsi és a környező régió kistelepülései, nagy szükség van olyan programokra, amelyek a közösséget erősítik, az alapvető emberi képességeket fejlesztik. Ennek keretében idén negyedik alkalommal szerveztünk Szakácsiban egy kéthetes tábort, amelyben hat partnerországból érkező szakemberek tartottak foglalkozásokat, előadásokat a zene, a bohóc technika, a színház és a commedia dell’ arte eszközeit felhasználva. Most ismét pályázunk és egy másik nagy nemzetközi programot kezdeményezünk, amelyben utcaszínházaknak, vidéki turnétársulatoknak a művészi színvonalát, kapacitását próbáljuk bővíteni a miáltalunk szerzett közösségfejlesztői szakértelemmel. Egy művészeti konzorcium a RIOTE (Rural Inclusive Outdoor Theatre Education) megkeresett bennünket, mert sok a közös bennünk. Szintén vidéki hálózatban  működő  társulatok,  gyakran dolgoznak szabad térben, utcaszínházi elemeket használnak és ezt össze lehet hozni a mi színházi-tréning és pedagógiai tapasztalatainkkal. 

Az az elképzelés, hogy a résztvevő  társulatok kistelepülések művelődési házaiban próbálnak olyan előadásokat forgalmazni, ami ezeknek a településeknek a világát, az ízlését és  igényeit eltalálja. Magyarországon már létezik  néhány  vidéki hálózatban (rural network) dolgozó társulat, de ezeket önmagukban  nem finanszírozzák, nincs arra lehetőség, hogy pl. független társulatok  eljátszanak évi ötven előadást kis településeken.

 
- A doktori disszertációdat drámai művészetek pszichofiziológiai és viselkedéstudományi hátteréről írtad. Ez hogyan kapcsolódik az eddigi munkáidhoz? Mit is jelent energia és információ áramlata a színházban a kutatások szerint?

– Tíz évvel ezelőtt kezdtem el érdeklődni a modern pszichológia eredményei iránt. Sok mindent olvastam és elkezdtem egy doktori kutatást. Megismerkedtem Bárdos Györggyel, aki az ELTE PPK Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézet vezetője, akadémikus és élettankutató. Nemrégiben zártam le a kutatás egy szakaszát egy könyv formájában. Az Energia és információ áramlata a színházban egy szándékában hiánypótló mű, amelyben megpróbálom összefésülni a színház és pszichológia szótárát. Az ebben a könyvben is bemutatott kísérletek kapcsán van egy nemzetközi kutatás kialakulóban, az ELTE PPK által beadott pályázatba több nagyszerű nemzetközi partnert sikerült bevonni. A Lund Egyetemet, amely benne van a világ első ötven egyetemében. Egy norvég céget, amely az USA sísport olimpiai teameknek vezet  szívrezonancia variabilitás alapú tréninget. Egy francia kutatóintézetet, ahol a szakmai résztvevő egyszerre foglalkozik agykutatással és kortárs tánccal és legvégül Budapesten a Színművészeti Egyetemen egy színházi csoportot. A technikai hátteret a norvég Oveskudd és a magyar Fusion Ball cég biztosítja, a kutatási központokból beküldött adatokat egy adatbázisban kezelik, ebből tudnak a statisztikusok mintákat számolni.

Amit kutatási téren bizonyítva találunk, az erős hatással van a szakmai munkánkra. Az utóbbi tíz év az agy forradalma. A funkcionális, magnetikus képalkotó eljárásoknak köszönhetően nagyon sok mindent megtudtak arról, hogyan működik az agy, mi mivel függ össze. Milyen agyterület mikor, hogyan működik és milyen változás zajlik fizikai szinten az emberben. Változik a szívverése, a lélegzetvétele, az izmainak tónusa, a szem mozgása. Ennek a kapcsolatát is nagyjából feltérképezték.

Mi megpróbáljuk összekötni a távol eső kuttásterületeket és csapatsportok számára kifejlesztett mérőeszközöket használunk, amellyel egyszerre harminc ember szívverését, légzését, mozgását tudjuk vizsgálni. Ezek a fiziológiai változások sok minden mellett az ember érzelmeinek folyamatos alakulását is tükrözik. Ha valaki ki tudná szűrni ezeket és valós időben tudná a változásokat a csoport valós mozgásaival összevetni, az mintázatokat lesz képes felismerni, és csak az adatok ismeretében is meg tudja mondani,  mikor mi történik a csoport dinamikájában.

Bárdos Györggyel már négy éve kísérletezünk a színház területén. Mi lehet a színház hatása, hogy működik a színész, a néző, mi történik annak az eseménynek a keretén belül, amit mi színháznak nevezünk?

Először improvizációkat mértünk, azután tréninget, majd monodrámát, végül az Örkény Színházban egy teljes előadást. A színészeken és a nézőkön is volt mérőeszköz, leginkább azt figyelhettük meg, hogy a játszók mennyire vannak összehangolódva. De a nézői bevonódásra is számos érdekes példát találtunk.

Feltételeztük, hogy gyakran van összhang színészek és nézők között, de a vizsgálatok bebizonyították, hogy ez ritkán van így. Az összehangolódás elsősorban a színészek és színészek között bizonyult gyakorinak. Elsősorban a színészek azok, akik egymásra figyelve, egymás játékára ráhangolódva, együtt játszva, a közönség felé fordulva egyidejűség jelenségeket mutatnak. Pogány Judit Pedig én jó anya voltam című előadásában volt egy szakasz, amikor a mérések alapján úgy tűnt, hogy a közönség teljesen ráhangolódott a játékára.  Tehát valószínű, hogy a csúcsélmények irányában van még keresnivalónk.

Most az az elképzelésünk, hogy azt a tudást, amit mi a színházi mérések közepette megszereztünk, arra használnánk, hogy egy általánosabb alapkutatás szintjén  közösségeken, csoportokon  belül vizsgáljuk: hogyan működik a vezetés, az aktivitás-inaktivitás, két, három ember összehangolódásán kezdve és eljutva annak vizsgálatáig, milyen szinten hangolódnak össze a résztvevők csoportban a pszichofiziológia szintjén. Ha az egész csoporton rajta van a mérőeszköz, akkor valós idejűen kvázi a monitoron lehet látni, hogy kik azok, akik összehangolódnak és kik azok, akik nem. Ha pl. ha egy valaki nagyon fél vagy indulatos, a szívverésének, légzésének motoros mozgásainak a mintázata jellegzetes, sok mindenre enged következtetni. Célunk egy olyan algoritmus és adatbázis megalkotása, amely a mindenféle biológiai adatokból egy olyan számítógépes hátteret hoz létre, amellyel teljes mértékben elemezhető, az adott csoport résztvevőinek egymáshoz képesti kapcsolati összhangja. Bele lehet látni a csoportszerveződés titkaiba és hozzászólni, technikákat mutatni arra, hogyan  próbáljanak egymáshoz „egészségesebben” viszonyulni, hogy a tendenciák pozitívak maradjanak és ne alakuljanak ki feleslegesen negatív érzelmek a csoportban.  A kutatás jóval túlmutat a színházon. Ez az iránya a keresésemnek most. A színház ebben egy lehetőség, amely a laboratóriumi helyzetet adja. Ennek lehet formája a színházi közeg, de egy kistelepülés fiatalokból álló csoportja, tanárok kiégés elleni tréningje, vagy egy pszichodráma avagy családállító csoport is stb. Úgy gondolom, ez a kutatás nagyban hozzájárulhat bármilyen célú csoportok, közösségek hatékony működéséhez.