„Shakespeare mellett nem kell ügyvédként szólnom. A világ valaha élt legérvényesebb drámaköltője, s hozzáteszem, egyik legszellemesebb vígjátékírója.
Attól tud örökérvényű lenni, hogy a szikrázó filozófiát, a magasröptű gondolatokat egészen köznapi eseményekbe ágyazza be, olyanokba ráadásul, amelyek az emberiség történetében minduntalan, a mai napig visszaköszönnek.

Az sem légből kapott mese. Élt egyszer, még a tartományok sokaságából álló Franciaországban egy trónbitorló, aki herceg bátyját, a jog szerinti uralkodót megfosztotta hatalmától. A trónfosztott herceg hűséges kíséretével az ardennesi erdőkbe vette be magát. Sorscsapásnak hinnénk száműzetését, ám hamar, és nagyon kellemesen csalatkozunk. A háborítatlan természetben a főúri hajléktalanok lelkét hamar átjárja a szabadság nyugalma. Engem sem vonz az erdőn túli világ, a torzsalkodás, a világban uralkodó erőszak, az irigység, a pénzéhség; az, hogy ki akarom a másikat szorítani, nem hagyok teret neki, mégakkor sem, ha a testvéremről van szó. Inkább a vágyakról, az álmokról mesélek, arról, ahogy nekem tetszene az élet: milyenné szeretnék válni, milyen embereket szeretnék látni magam körül.

Modern reneszánsz vígjátékot kínálok, bizonyítandó, hogy itt és most is ki lehet szakadni, le lehet vetkőzni a világ megannyi iszonyatát, és szabad szerelmesen ízlelgetni a titkokat. Az én erdőm a szó mélyen rousseau-i értelmében vett természetiséget idézi: azt, amelybe kilépve az ember visszatalál önnön természetéhez. A kiszakadás – beilleszkedés.
Nem a Szentivánéji álombeli helyzet, amelyben az erdő a tudatalattink erdeje. Itt az átöltözések újjászületések: életből életbe való átlépések, önmagunk kipróbálása egy másik lényben. Szabadjon akár a másik nemben is hitelesnek eljátszanom magamat! A szabadságom az, hogy játszhatom, s a játékomban bármit megtehetek. Shakespeare drámaművészete érett korszakában (1595-1600), komoly királydrámák és néhány
kiemelkedő tragédia között alkotott két vígjátékot.

Alighanem az örömforrásokat kereste bennük. Azt gondolom, a Halotti pompa meg rendezése után nekem ugyancsak „vissza kell térnem” az életbe. Az egyik túlélési lehetőség, hogy fölveszem a bohócsipkát, amitől benne is vagyok a világban, meg kinn is vagyok belőle. Felvonultatom hát az előadásban a Shakespeare által megírt összes bohócfi gurát, benne lesz azonban valamennyire az összes szerelmese is. A szerelem mindent legyőz – a halált is. Merjük nyakon ragadni az időt: kitágítani, a végtelenig terjeszteni a szabadság, a boldogság illékony pillanatát!”

A Gyulai Várszínház, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és a
Csokonai Színház közös előadása.