Az Asszony feketében igazi siker darab. Az 1987-es bemutatója óta folyamatosan műsoron van a londoni West Enden. Több millióan látták és sokan újra és újra megnézik a darabot. Valahogy mindig frissnek találják. Sikeres volt Tokióban, Barcelonában, Bécsben, Amerikában, Ausztráliában és Mexikóban egyaránt. A darab receptje érthető: adva van egy krimiszerű kísértettörténet, amely izgalmasabb és hihetőbb, mint bármelyik rémtörténet, mert valóságos, hétköznapi helyzetben játszódik. A majdnem üres színpadon van egy ajtó, mögötte titkok és kísértetek várakoznak, olyan történet, amelyet talán jobb, ha el sem mesélünk. Egy szoba, amelyet évek óta nem használtak. Egy szoba, ahova Edgar Allen Poe vagy Hitchock sem merne belépni.

Arthur Kipps, a jól szituált londoni ügyvéd el akar mesélni egy történetet, hogy megszabaduljon a vele megtörtént borzalmaktól. Kibérel egy színházat, felfogad egy színészt, aki majd megtanítja, hogyan lehet elmondani az elmondhatatlant. Mert nincs más választása, el kell, hogy mondja a családjának, a barátainak az Ő félelemetes, titokzatos múltját. Mert csak így szabadulhat meg a múlt árnyaitól, a démonoktól.

Ennek a múltnak része egy elhagyatott ház, egy temetőkert, és egy falu, ahol az emberek félelemben élnek.

Az ügyvéd és a színész egyre jobban belebonyolódik a történetbe, amelyből baljós, rémisztő thriller bontakozik ki. A két szereplő mindeközben megmutatja, hogyan kell elmesélni egy rémtörténetet, hogyan tudnak belebújni a történet összes karakterének bőrébe. Megmutatják mi rejtőzik a kulisszák mögött, hogyan készül a színház. Milyen az amikor egyetlen ruhadarab már egy másik szereplőt jelez, amikor egy régi láda hol pónifogat, hol asztal. Amikor egyetlen hangefekt képes felidézni egy zsúfolt londoni pályaudvar képzetét.