„Minden mese így kezdődik. Adott egy boldog, vagy egy kevésbé vidám család. Mindenki döntse el maga, hová tartozik a mi házunk népe. Ez az egykedvű úr itt az édesapám, a király. Új felesége, a burkus királyné nagyon előkelő fajta. Mindent szeret, ami pompa és cicoma, púder és hajzselé, ékszer és selyem. Meglátszik ez az ő egyetlen fián is...

Ha hiszitek, ha nem, én is királyfi volnék, nem csak ez a bájgúnár itt mellettem. Lehet, hogy nem követem az utolsó divatot, s az öltözékem itt-ott megkopott, de azért az én fejemen is korona ragyog, még ha kissé rozsdás is. Nem volt ez mindig

így, de miután édesanyám meghalt, az udvari tanácsosok addig fúrták-faragták

édesapámat, az öreg királyt, míg feleségül nem vette az özvegy burkus királynét, akivel ez a piperkőc is a palotába költözött. „ (részlet az előadásból)

A kitaszított királyfi elindul, hogy megtalálja a boldogságot, hogy megtalálja a helyét a világban, hogy találjon szeretetet, emberséget, szerelmet, tisztességet. És aki keres, az talál, ugye? Többet is, mint amire számítanánk. Útja során tanul, fejlődik, elesik de felkel.

Aztán újra elesik… de mindig akad egy segítő kéz, ami nem hagyja, hogy alul maradjon, mivel a jónak győzedelmeskednie kell. Hiszen akkor van helyén a világ rendje.