Szigeti József a magyar színház 1848 utáni hőskorának alkotója, igazi nagy formátumú színházi ember, improvizator - vidéki krokodil, a Nemzeti Színházban istenített buffó, rettegett társulatvezető, kegyetlen üzletember, az élő magyar nyelvet beszélő szerző (ma talán rendezőnek mondanánk), népe mindennapjaiban élő és gyötrődő szellemi ember.
Darabjai nem is elsősorban irodalmi művek, hanem a passzív rezisztencia és a kiegyezés korának, társadalmának, színházi vágyainak, szórakoztatási igényeinek, történelem és valóságszemléletének lenyomatai.
A Vén bakancsos és fia a huszár a legsötétebb Bach korszakban, 1853-ban született. Főhőse Sugár Mihály, a Napóleoni háborúkban kiszolgált baka (bakancsos). Szigeti tudta, ha azt írja, hogy a Sugár-fiú huszárként a királyért veszíti el egyik karját, a nézőtéren mindenki azt gondolja majd, hogy a Sugár-fiú negyvennyócas huszár. Mint ahogy a sváb korcsmáros Frici-gyerekének gyávasága a bécsiek puha forradalmának kínos bukását jelenti. Amikor pedig a csavaros magyar veterán kifog a kapzsi veres kocsmároson a közönség az árván maradt magyar szabadságharc közeli diadalával ámítja magát, és forró mámoros érzés tölti el. A halovány-imbolygó kis Veres-lány nyamvadozik érzéketlen és kapzsi apja terrorjától nyomorítva. De jön a virtusos magyar elme és a kislányt megszabadítja izzadt fogságából. Győzelem. Másnap az egyszeri ember kétszer akkora erővel vágja a csatakba a kaszát, üti a barmot, vágja el a kannyúl nyakát. Ez már siker lenne, de Szigeti nem elégszik meg: mer és tud a szép magyar dühből kedvesen szamarat csinálni. A gyáva gazdagokkal megsemmisítően vitriolos (az ide-oda alkudozó és potyázó kántorral egyenesen gyilkos), de a sokat hőbörgő, nagyszájúságukban tetszelgő rátarti és meglehetősen részeges hőseivel is ironikus.
Ez a saját irónia, ez a finom távolságtartás az, ami a Vén bakancsos még máig is eleven egyensúlyát, humorát élteti, egyszerű fordulatait éktelenül mulatságos színházzá varázsolja.
A Vén Bakancsos, mint élő, feladatát betöltő színház értelmezhető. A jelenetek szövegeit olvasva, a kocsma-közönség moraját hallani, vadul improvizáló színészek piacterek százain kipróbált bombabiztos gesztusait látni - érezni a papíron száradt színházat. És ez jó. Az igazi szakmánk, az ős rutin, az örökségünk: a megkésett de létező magyar Commedia Dell' Arte. Karaktereit Örkény, Szép, Molnár fogalmazza újra vagy éppen a rádiókabaré élteti tovább.
Élő színházra csak élő színházzal méltó válaszolni. Meg kell találjunk egy érvényes (valóságos) de mégis groteszk játékstílust, szemérmetlenül használva a XX. századbeli színház pazar eredményeit, egy játékstílust, amely személyes vallomás is, tanúságtétel, színházi gyökereinkről, gyengécske ízlésünkről, meghatóan szimpla álmainkról, mitikusan kérkedő, győzni vágyó szüntelen nyomorúságunkról.