Garaczi: Csodálatos vadállatok. A hasadó tudat és a hasadó univerzum dramolettje. A helyszín: Post-Hungary, a szcéna: napi kistotál.
� S hogy mivégre a skizóság és szívszorítás? Hogy bepillantsunk a gyönyörségesborzalmas Csodálatos Vadállatok (vagy Vadi Állatok, lehet, hogy így még pontosabb) ketrecébe. Akik pedig mi vagyunk. És innen már mehet. Ahogy persze Garaczi végkicseng, az egyáltalán nem dzsiglbell. (Bár szerinte ez nem egy pesszimista darab.)
Mi azért gondolkodjunk, hegyezzük a fülünket és ne dobáljunk be magunknak édességet, ropit, kakis pelenkát, hanem várjunk a gondozóra. Vagy ne.
Ami fontos. Próbáljunk rájönni magunkra. Mégegyszer - ezredszer utoljára - fussunk neki a végső kérdéseknek. Mit keresünk, mit akarunk, és egyáltalán mi a fene ez az egész? Időközben felvetődik persze az is, hogy mit árthatunk egymásnak. (Rengeteget.)
Ilyesmikről lenne szó az előadásban, jelzett díszletek és valóságosan enyészett valódi helyszínek által képezte, itt-ott fénypászmák szabdalta térben.
Szóval, hajrá. Mindannyiunknak. (Vau-vau és röf-röf.)