Egy Szerbiában élő szerző művét dolgozta át a sepsiszentgyörgyi színház román társulata.
Valahol egy erdélyi faluban 20 esztendővel a Második Világháború vége után, János kovács egykori műhelyében három egykori katona találkozik: egy magyar, egy orosz és egy román. Mindhárman más-más frontszakaszokon, más-más országban harcoltak, s az idegen tájakon mindhárman egy-egy zabigyereket is hagytak maguk után. A román a magyar Kovácsnét ejtette teherbe, az orosz a románt, a magyar pedig a nagy Oroszhonban nemzett háborús kovácsutódot. Az orosz az első, aki két évtized múltán - bizarr körülmények között - tudomást szerez róla, hogy gyerekének nem ő az apja. Útra kel, hogy megkeresse Máriát, gyermeke anyját. Ily módon azonban Ion, a román is megvilágosodik. Ő is útra kel, hogy János kovács műhelyében fölkeresse saját gyermekét, és annak anyját, a szép Ildikót. De ugyanide érkezik meg az Ivánt üldöző János is. Mindhárman kovácsok, mindhárman ugyanabban a cipőben járnak, s mindhárman meg akarják gyilkolni azt, aki úgymond �családjuk becsületébe gázolt�. Mindhármuk agyát megkésett dühroham ködösíti el. A befejezésben azonban - a felismerés nyomán, miszerint a háború kollektív rémálom volt, így vagy úgy mindannyian bűnössé váltunk benne, és egyetlen esélyünk lehet a túlélésre: a kölcsönös türelem - helyreáll a béke, és a történet végére a történelem által megnyomorított népek - a Nyugat által ma talán még szkeptikusan szemlélt - szolidaritása tesz pontot.