A darab a létezés nagy kérdéseit járja körül: azt kutatja, mi az emberi élet célja és értelme, mi az igazán fontos mindabból, amivel eltöltjük a számunkra rendelt időt. A halál közeledtével az ember önkéntelenül is számvetést készít, visszatekint, megpróbálja megérteni döntéseit, veszteségeit, kapcsolatait. Felerősödnek a fájdalmas emlékek, de ugyanígy a boldog pillanatok is. Mintha az élet végén minden egyszerre kerülne a mérleg két serpenyőjébe.

De vajon valóban megérthető-e egy élet? Mi, emberek újra és újra megpróbáljuk megfejteni azt is, aminek talán nincs megfejtése. Okot keresünk arra, ami egyszerűen megtörténik. Értelmet a veszteségben, magyarázatot a halálra, kapaszkodót az elmúlásban. Az Elem nem kínál könnyű válaszokat. Inkább arra hív, hogy nézzünk rá együtt arra, amitől talán a leginkább félünk: az idő múlására, az emlékeink elvesztésére, a történetünk végére. Arra, hogy az élet nem attól lesz teljes, hogy tökéletes volt, hanem attól, hogy megéltük – minden fekete és fehér pontjával együtt. Mert lehet, hogy a végén nem az a legfontosabb kérdés, sikerült-e megértenünk az életet, hanem az, hogy volt-e valaki, akivel együtt élhettük meg.

Az előadásban egy hosszú közös élet története bontakozik ki. Gyerekek, akik felnőnek és elmennek. Munka, amely egyszer csak elveszíti korábbi jelentőségét. A test változásai, féltékenység, hűtlenség, kimondatlan sérelmek, apró veszekedések és nagy megbocsátások. Intimitás, amely egyszerre tud ismerős és idegen lenni. És mindezek mögött ott húzódik néhány kérdés, amelyek talán egész életünkben elkísérnek. Vajon megérthetjük-e valaha a saját életünket? Tudhatjuk-e, mi volt igazán fontos benne? És képesek vagyunk-e elfogadni, hogy mindaz, amit átéltünk – a szépségével, a hibáival, a veszteségeivel és az örömeivel együtt – egyszerűen a mi életünk volt?

Kolcsár József rendező így vallott az új előadásról: „Mondhatom úgy is, hogy a darab talált meg engem. Néhány évvel ezelőtt láttam Kerekes Éva és Mucsi Zoltán szereplésével, Bérczes László rendezésében. Annyira magával ragadott az előadás, hogy rögtön írtam Bérczes Lászlónak, és elmondtam neki, mennyire jó lenne, ha egyszer Sepsiszentgyörgyre is eljöhetne a darab, illetve ha ő maga a szentgyörgyi társulattal is dolgozna. Válaszában jelezte, hogy nem igazán tudna most nálunk dolgozni, de szeretné, ha én is megrendezném az Elemet. Ez a gondolat azóta velem maradt, és Háy drámája bekerült a fiókomba. Örülök, hogy a színház új vezetősége bizalmat szavazott nekem, és különösen annak, hogy két olyan színésszel dolgozhatok, mint Pál Ferenczi Gyöngyi és Mátray László. A zenei világ megteremtésére Boldizsár Szabolcsot kértem fel, akit nem ismertem közelebbről de a munkásságát már figyelem egy ideje, és a zenéjében olyan hangzásvilágot találtam, amely nagyon közel áll ahhoz, ahogyan az előadást elképzeltem. Nagy Fanny díszlet- és jelmeztervezővel is most dolgozom először, egy rendkívül gazdag belső világú, érzékeny, izgalmas víziókkal rendelkező fiatal alkotót ismertem meg benne, akivel nagyon jó volt együtt gondolkodni. A közös alkotói folyamatban pedig Gáspár Anna-Mária is fontos szerepet vállalt, akivel már korábban is dolgoztunk együtt.”