Tompa Gábor, a színház igazgatója a Pornokrácia bemutatóját megelőző sajtótájékoztatón kiemelte, hogy lassan ötven év telt el azóta, hogy a kolozsvári színházban Páskándi-darabot mutattak be. Utoljára Harag György vitte színre Páskándi Géza Tornyot választok című művét 1973-ban. Az igazgató köszöntötte a társulat régi-új tagját is, Demeter Andrást, akit ebben az évadban első alkalommal a Pornokrácia című előadásban láthat a kolozsvári közönség.

Szabó K. István, az előadás rendezője a darabválasztás kapcsán így nyilatkozott: „Ami igazán megragadott ebben a műben, az az írásból áradó düh. Egy olyan ember alkotása ez, aki megjárta a poklot a Duna-deltában, aki éveken át viselte egy elnyomó rendszer súlyát. Miután kiszabadult ebből a rendszerből, de sosem tudott elszakadni az 1989-es események árnyékától, végre szabadon megírhatta mindazt, amit belső elégtételként él meg: hogy a hatalmi gőg nem örök, és egyszer eljön az idő, amikor ezeknek az embereknek is felelniük kell a tetteikért. Ez a terjedelmes mű valahol prófécia is. Úgy tekint a jövőbe, hogy minden sora fájdalmasan igaz. Harminc évvel később pedig azt kell látnunk, hogy nemhogy javult volna a helyzet, hanem egyre rosszabbá vált. Egy torz, groteszk és önmagából kiforduló világban élünk.”

Bessenyei Gedő István, az előadás dramaturgja elmondta, hogy nem volt könnyű színpadra állítani Páskándi Géza művét, amely eredetileg esszé-drámaként született, és valóban erősen párbeszédes formában íródott: „Amikor először olvassa az ember, szinte azonnal felmerül benne a kérdés, hogy hogyan láthatta valaki ennyire tisztán az akkori eseményeket. Nyilván szerepet játszott ebben a földrajzi távolság, hiszen Magyarországról követte a történéseket. Ez valószínűleg segített neki, de nagyon sok mindent nagyon pontosan látott, és nagyon pontosan rátapintott arra, hogy mi bontakozik ki ebből a helyzetből. Ez különösen jól tetten érhető például Albert Csilla szövegében: »Születhet-e demokrácia a pornokráciából? Vagy csak pornokratikus demokrácia? Vagy demokratikus pornokrácia?«” A dramaturg hozzátette, hogy a szöveg igazi értékei a harmadik olvasás után kezdtek letisztulni számára. Ezeket a rendezővel közösen emelték ki, majd a színészekkel együtt formálták tovább, hogy végül a színpad nyelvén is teljes értékűvé váljanak.

Kiss Borbála, az előadás díszlettervezője arról mesélt, hogy a díszlet kialakításakor a bizánci vonal és a ’80-as évek hangulatának együttes megjelenítésére törekedtek, amely leginkább a monumentalitásban érhető tetten: „Amit mindenképp szerettem volna megmutatni, az az a feszültség, amely abból fakad, ahogyan az emberek alkalmazkodnak ezekhez a monumentális elemekhez. Valójában ennek a feszültségnek a megjelenítése érdekelt a leginkább.”

Bianca Imelda Jeremias, az előadás jelmeztervezője kiemelte, hogy a jelmezek megalkotásánál szintén fontos kiindulópontot jelentett a bizánci kor és a ’80-as évek időszaka. Hangsúlyozta, hogy a kihívást nem is a nagyszámú szereplőgárda jelentette – hiszen az előadásban huszonkét színész játszik, akiknek számos gyorsöltözésük van, a legkevesebb kettőtől akár négy-öt jelmezcseréig –, hanem az, hogy a jelmezek koherensek maradjanak. „A cél az volt, hogy a jelmezek a ’80-as évekből induljanak ki, és az előadás előrehaladtával fokozatosan érkezzenek meg a jelenbe” – tette hozzá.

Az előadás két főszerepét Bogdán Zsolt és Albert Csilla alakítják, a további szerepekben Bodolai Balázs, Demeter András, Vindis Andrea, Daradics Hannah, Marosán Csaba, Kiss Tamás, Román Eszter, Dimény Áron, Szűcs Ervin, Tőtszegi Zsuzsa, Kardos M. Róbert, Váta Lóránd, Balla Szabolcs, Kántor Melinda, Orbán Attila, Fogarasi Alpár, Lackó Vass Róbert, András Gedeon, Csutak Réka és Pánczél Lilla lép színpadra.

A produkció létrehozásában közreműködtek: Bessenyei Gedő István (dramaturg) Kiss Borbála (díszlettervező), Bianca Imelda Jeremias (jelmeztervező), Ovidiu Iloc (zeneszerző), Sinkó Ferenc (színpadi mozgás), valamint Váradi Tímea (a jelmeztervező asszisztense).