Lehetne sok közhelyes frázist puffogtatni Shakespeare Vihar-járól. Lehetne emlegetni a szerzői zsenialitást, költői képeket. „Az utolsó darab”, „a költő búcsúja színpadtól, élettől” - kimeríthetetlen tárháza lehetne az okoskodásnak. Sok értelme nem lenne, jöjjön hát a prózai valóság: hosszan, nagyon hosszan egy árva szót nem értettem a Viharból – mentségemre szóljon, huszonéves voltam. És mivel nem értettem, untam is, unatkoztam is. Nincs is története, az egész egy fura allegorikus tündérmese, ahol minden jóra fordul, szinte logikátlanul.

Aztán elfelejtettem, majd hosszú, hosszú idő után újra elolvastam. Közben megettem kenyerem javát, történt velem jó is, rossz is bőven, mint bármelyikünkkel az életben. És hirtelen felmerült bennem egy kérdés, amely kérdés lelkünk mélyén, tán ott motoszkál mindannyiunkban:

Mi történhet velem abban a pillanatban, amikor már biztosan tudom, hogy meghalok, hogy nem segít sem mentő, sem a Jóisten? Mikor tisztában vagyok vele, hogy percek, vagy talán csak másodpercek kérdése, hogy mindennek, de mindennek mindörökre vége a számomra? „Lepereg életem filmje”? Vagy egy másik, furcsa történet jelenik meg az elmémben: egy történet, ahol halálom előtt megnyugtatóan elrendezem a gyermekem jövőjét, megbüntetem azokat, akik ártottak nekem, majd megbocsátok nekik – mert az emberi mivoltomhoz ez is hozzátartozik: logikát, észérveket és zsigeri gyűlöletet félretéve megbocsátani. Mi történik, ha mindez valóság és képzelet, élet és színház, álom és realitás mezsgyéjén zajlik? Sikerül-e megváltani önmagát az embernek, legalább a legvégső szorultság perceiben, az utolsó pillanatban? Akár igen, akár nem: „a többi, néma csend”.