„Falu végén kicsi ház,

Két lánytestvér ott tanyáz.

Van egy szép, ám mostoha,

És egy édes, ostoba…”

 

A Grimm testvérek gyűjtéséből ismert mesefigura Holle, a germán mitológia alakja. Az emberekre kifejtett áldását, jó és rossz jutalmazását, a havazást és a tavaszi zöld füvek sarjadását is hozzá köti a mondavilág. Személyét ősi istenként tisztelték már a rómaiak is.

A Grimm fivérek meséjében a jó és a rossz, a szorgalmas és a lusta lány kerülnek Holle, vagy ahogyan mi ismerjük Holle anyó ítélete alá. Előbbi aranyesőben, utóbbi szurokzáporban fürödhet meg, kinek-kinek cselekedetei szerint.

A történet két helyszínen játszódik, melynek ég és föld közötti összekötőeleme, az „alvilágba” vezető kapuja, egy kút. Az a kút, amin keresztüljutva a földi létből átlépünk a felszín alatti világba, ami hasonló ugyan, de mégis más. Ez a világ valahogy különös, furcsa, megfoghatatlan, misztériumával és ezernyi csodájával ejti ámulatba az odatévedőt, aki nem is sejti, hogy orsókereső zarándoklata voltaképpen egy próbatétel, amit Holle tervel ki.

 

„Hogyha helyén éles eszed,

És a szíved mellé teszed,

S mozdulsz érte, nem csak várod,

Teljesül a legszebb álmod!”

 

A történet maga egyszerű, aki segít az jó és jutalmat kap, aki gonosz és elutasító, azt megbüntetik. De vajon csupán ennyi az, amit a Grimm fivérek papírra vetettek?