„Windsor harangja tizenkettőt kongatott: eljött a pillanat. Most segítsetek, tüzesvérű istenek! Emlékezz, Jupiter, te is voltál Európád bikája, szerelemtől nőttek szarvaid. Ó, hatalmas szerelem, amely hol férfi vá teszi a vadállatot, hol vadállattá a férfi t!...”
(fordította: Márton László és Révész Ágota)

A windsori víg nők feltehetően az angol királynő, Angliai Erzsébet kívánságára jött létre, aki a testes lovagot, a IV. Henrik 1-2. és az V. Henrik karakterfi guráját, Falstaff ot a lóvátett széptevő komikus szerepében akarta látni. A darabbal a legenda szerint két hét alatt kellett Shakespearenek elkészülnie.

„A windsori víg nők, ha úgy vesszük, össztársadalmi burleszk: a lovagság és a polgárság – a romantika és a realizmus – együttes és általános paródiája… Ki ne ismerné a szájas-szívélyes, chauceri vágású fogadósgazdát, a kenetes-tudálékos lelkipásztort, a pukkancs-piperkőc doktort…a tisztségviselő hólyagokat, a habókos férjeket, a temperamentumos ténsasszonyokat – az emberi színjáték örök karakterszínészeit?...

…Komikus, ahogy a nemesség a polgárpénzhez törleszkedik, a vagyon pedig a ranghoz. De ugyanígy ácsingózik a vénség is az ifj úság után, s ugyanilyen alamuszi helyezkedéssel ravaszkodják ki a fi atalok is a maguk polgári hasznát, a boldogságot. Gyarló az ember…”
(Géher István)