A hatvanas évek elején egy Ipoly menti falucska gazdálkodói sehogy sem akarnak belépni a szerveződő téeszbe. Különösen Rák Jani ragaszkodik a földjéhez, s még jobban a két lovához. A községbe érkező agitátorok viszont el vannak szánva arra, hogy még akkor is megértetik a parasztokkal, hogy „mi a jövő meg a haladás, a fejlődés”, ha azok annyira hülyék, hogy „fejük is csak azért van, hogy ne a levegőben legyen a szemük”. Csatlakozik hozzájuk egy helybéli, a Senák, aki azt ajánlja, hogy a pofonokkal való eligazítás helyett más, célravezetőbb módszerekkel próbálkozzanak, és olyannal kezdjék a meggyőzést, akit aztán az egész falu követ majd. Például a Rák Janival… A személyre szabott agitáció sikerrel jár. Ráadásul hat év múlva éppen a Senákot osztják be Rák Jani lovai mellé… Őt akarják beléptetni a téeszbe. Vinnék a földjét, a lovait, hogy aztán mása már ne is maradjon, csak az anyósa, a felesége meg a három hónapos kisgyereke.

Embernek maradni

    Volt egyszer egy ember, volt egyszer egy család, volt egyszer egy falu. Volt egyszer egy ország. Volt egyszer egy világ – igazságtalan, kegyetlen, ostoba.

    Ez a világ azt képzelte, ha már elfordult tőle Isten, akkor ő is elfordulhat Istentől.

    Van azonban ebben a világban egy ember, akinek eszébe sem jutott, hogy mindennél jobban féltse a maga nyomorult kis életét. Rák Jani olyan ember volt, aki a földnél  fontosabbnak tartotta a lovat, a lónál a Gyermeket. Ösztönösen hitt abban, hogy az (egyetemes) igazságnak kell léteznie.

    Háy János remek darabot írt arról, hogy amikor az ünnepi nagyokosok elől eltűnik a transzcendens Isten, akkor megjelenik az általuk hülyének nézett, lesajnált hétköznapiak előtt. Jaj annak, aki az éppen a lovakban rejtőzködő immanens Istent bántja. Jaj annak, aki, mint Senák, nem tudja és nem is akarja Istent felismerni. Aki nem képes felfogni, hogy van magasabb értelme, értéke az életnek. Háy nem történelmi leckét, hanem példázatot írt. Arról, hogy miért ajánlatos Istent kereső embernek maradni.

Kereskényi Hajnal