Színházak
Kolozsvári Állami Magyar Színház
- 2024/2025
- 2023/2024
- 2022/2023
- 2021/2022
- 2020/2021
- 2019/2020
- 2018/2019
- 2017/2018
- 2016/2017
- 2015/2016
- 2014/2015
- 2013/2014
- 2012/2013
- 2011/2012
- 2010/2011
- 2009/2010
- 2008/2009
- 2007/2008
- 2006/2007
- 2005/2006
- 2004/2005
- 2003/2004
- 2002/2003
- 2001/2002
- 2000/2001
- 1999/2000
- 1998/1999
- 1997/1998
- 1996/1997
- 1995/1996
- 1994/1995
- 1993/1994
- 1992/1993
- 1991/1992
- 1990/1991
- 1989/1990
- 1988/1989
- 1987/1988
- 1986/1987
- 1985/1986
- 1984/1985
- 1983/1984
- 1982/1983
- 1981/1982
- 1980/1981
- 1979/1980
- 1978/1979
- 1977/1978
- 1976/1977
- 1975/1976
- 1974/1975
- 1973/1974
- 1972/1973
- 1971/1972
- 1970/1971
- 1969/1970
- 1968/1969
- 1967/1968
- 1966/1967
- 1965/1966
- 1964/1965
- 1963/1964
- 1962/1963
- 1961/1962
- 1960/1961
- 1959/1960
- 1958/1959
- 1957/1958
- 1956/1957
- 1955/1956
- 1954/1955
- 1953/1954
- 1952/1953
- 1948/1949
I. L. CaragialeAz elveszett levél
fordítóSeprődi Kiss Attila
- Ştefan TipătescuSkovrán Tünde
- Agamiţă DandanacheM. Kántor Melinda
- Zaharia TrahanacheKali Andrea
- Tache FarfuridiPanek Kati
- Iordache BrînzovenescuAlbert Csilla
- Nae CaţavencuKézdi Imola
- IonescuVindis Andrea
- PopescuCsutak Réka
- Ghiţă PristandaLaczó Júlia
- Idős hölgyAlbert Júlia
- Pripici PópaKató Emőke
- Zoe Trahanachea fent említett Elnök Úr feleségeBács Miklós
- FiúMányoki Bence
- Részeg polgárBoldizsár Emőke
- KarvezetőGyörgyjakab Enikő
- Részeg polgárok kórusaHalmen Krisztina f.h.Bíró Eszter f.h.Benedek Ágnes f.h.
- Farfuridi frakcióVajna Noémi f.h.Pethő Anikó f.h.Nagy Eszter f.h.Darvas Beáta f.h.Kovács Tímea Aletta f.h.Majoros Erika Rozália f.h.
- Caţavencu frakcióMadaras Júlia f.h.Mezei Gabriella f.h.Bándi Johanna f.h.
Ügyelő Mányoki László
Súgó Bálint Zsófi
Súgó Bálint Zsófi
- rendezőTompa Gábor
- díszlettervezőT. Th. Ciupe m.v.
- jelmeztervezőCarmencita Brojboiu m.v.
- dramaturgVisky András
- koreográfusVava Stefanescu m.v.
- fordítóSeprődi Kiss Attila
A Tompa Gábor rendezésében színrevitt Caragiale-mű története egyszerű és fordulatos, egy szerelmes levél „kalandos útja“ köré épül, amely a konzervatív párti feleség, Zoiţica és szeretője, Tipătescu titkos viszonyáról árulkodik. A választások küszöbén a kompromittáló dokumentum jelentősége óriásira nő, sorozatos hisztériák, zsarolások, fenyegetőzések, rivalizálások, politikai marakodások, nevetséges hatalmi harcok előidézőjévé válik. Rendőr, pap, ügyvédek és frakcióvezetők implikálják magukat a mondvacsinált botrányba, a Párt, az Alkotmány, a Nép és a Haza nevében kiáltva ki személyes érdekeiket. Mi más következhet ezek után, minthogy a levél megintcsak eltűnik és a választásokat egy külső ember, a balfácán öreg harcos Dandanache nyeri meg, akiről kiderül, hogy egy hasonló „levélke” révén sikerült jelöltetnie magát…
Ennek a feje tetejére állított Caragiale-i világnak – melynek sajátos, humorral teli nyelvezetét Seprődi Kiss Attila fordítása kiválóan tolmácsolja – Tompa Gábor meglepő szereposztása tart tükröt: „meg akartam szabadítani a színészeket a «nagy előadások» hagyományának ránk nehezedő kényszerétől, illetve az alól, hogy karaktereket játsszanak. A tény, hogy a szerepek felcserélődnek – a férfi szereplőket nők alakítják, a női szereplőt pedig férfi – önmagában elegendő ehhez, s csak arra kell törekedniük, hogy mindenki vállalja fel a maga lényét, és ezáltal képessé váljék partitúrát játszani” – vallja a rendező.
Caragiale vígjátéka semmit sem vesztett időszerűségéből, sőt. Elnézve a lassan 16 éve tartó „átmeneti időszakot”, amelyben élünk – annak minden abszurd drámaírói képzeletet is felülmúló helyzeteivel – figurái akár a mai parlamenti szószék mögül is mondhatnák, Farfuridival együtt, a közel 125 évvel ezelőtt megírt replikát: „Íme, a véleményem! A kettőből az egyik, engedjék meg: legyen alkotmányrevízió, elfogadom! De akkor ne változzon semmi; vagy ne legyen alkotmányrevízió, elfogadom! De akkor változtassunk itt-ott, éspedig a lényeges pontokban… Ebből a dilemmából nem tudunk kijutni… Dixi!”
A levél, amellyel a Kolozsvári Állami Magyar Színházban Tompa Gábor megszólít, merész előadás, nem riad vissza a szélsőségektől sem. A kulcslyukon való leskelődést magától érthetődő létformává téve a groteszket a végsőkig feszíti. De mit is jelent a végsőkig? Úgy tűnik, Tompa Gábor rendező átlátja a körülöttünk levő világot és előadása Caragiale diagnózisát úgy a mai, mint a minden idők Romániájára vonatkozóan érvényessé teszi: elnőiesedett világban élünk, amelyben a nemzet férfiúi, a politikusok, a döntő pillanatban nem átallnak siránkozni és nyafogni.
Oana Cristea Grigorescu, România Liberă
Ha van valaki a román színházi életben, aki számára az abszurd: hit és művészi elhivatottság, és aki élettel tölti meg ezt az utóbbi húsz évben többnyire rongyossá koptatott kulturális közhelyet, akkor az Tompa Gábor. Ami hétköznapjaink abszurdjának egyre változó arcát illeti, ennek ő verhetetlen mestere.
Iulia Popovici, Observator Cultural
Egy olyan világban, amelyben a nemek szinte minden elképzelhető helyzetben felcserélhetővé váltak, Caragiale közismert darabja ezen csere által nem csupán aktuális marad, hanem váratlan humorforrásokkal gazdagodik. Szerencsére Tompa Gábor kolozsvári rendezése nem alacsonyodik le az anekdoták szintjére, a női szereposztásra vonatkozó döntése Caragiale figuráit bárminemű szexuális determináltságtól felmentette. […] A mindenkori politikai rendszer-, de ugyanakkor az emberi kapcsolatokat torzító politikai korrektség kritikájaként a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása meglepő formában igazolja Caragiale korszerűségét.
Cristina Modreanu, Gândul
Ennek a feje tetejére állított Caragiale-i világnak – melynek sajátos, humorral teli nyelvezetét Seprődi Kiss Attila fordítása kiválóan tolmácsolja – Tompa Gábor meglepő szereposztása tart tükröt: „meg akartam szabadítani a színészeket a «nagy előadások» hagyományának ránk nehezedő kényszerétől, illetve az alól, hogy karaktereket játsszanak. A tény, hogy a szerepek felcserélődnek – a férfi szereplőket nők alakítják, a női szereplőt pedig férfi – önmagában elegendő ehhez, s csak arra kell törekedniük, hogy mindenki vállalja fel a maga lényét, és ezáltal képessé váljék partitúrát játszani” – vallja a rendező.
Caragiale vígjátéka semmit sem vesztett időszerűségéből, sőt. Elnézve a lassan 16 éve tartó „átmeneti időszakot”, amelyben élünk – annak minden abszurd drámaírói képzeletet is felülmúló helyzeteivel – figurái akár a mai parlamenti szószék mögül is mondhatnák, Farfuridival együtt, a közel 125 évvel ezelőtt megírt replikát: „Íme, a véleményem! A kettőből az egyik, engedjék meg: legyen alkotmányrevízió, elfogadom! De akkor ne változzon semmi; vagy ne legyen alkotmányrevízió, elfogadom! De akkor változtassunk itt-ott, éspedig a lényeges pontokban… Ebből a dilemmából nem tudunk kijutni… Dixi!”
A levél, amellyel a Kolozsvári Állami Magyar Színházban Tompa Gábor megszólít, merész előadás, nem riad vissza a szélsőségektől sem. A kulcslyukon való leskelődést magától érthetődő létformává téve a groteszket a végsőkig feszíti. De mit is jelent a végsőkig? Úgy tűnik, Tompa Gábor rendező átlátja a körülöttünk levő világot és előadása Caragiale diagnózisát úgy a mai, mint a minden idők Romániájára vonatkozóan érvényessé teszi: elnőiesedett világban élünk, amelyben a nemzet férfiúi, a politikusok, a döntő pillanatban nem átallnak siránkozni és nyafogni.
Oana Cristea Grigorescu, România Liberă
Ha van valaki a román színházi életben, aki számára az abszurd: hit és művészi elhivatottság, és aki élettel tölti meg ezt az utóbbi húsz évben többnyire rongyossá koptatott kulturális közhelyet, akkor az Tompa Gábor. Ami hétköznapjaink abszurdjának egyre változó arcát illeti, ennek ő verhetetlen mestere.
Iulia Popovici, Observator Cultural
Egy olyan világban, amelyben a nemek szinte minden elképzelhető helyzetben felcserélhetővé váltak, Caragiale közismert darabja ezen csere által nem csupán aktuális marad, hanem váratlan humorforrásokkal gazdagodik. Szerencsére Tompa Gábor kolozsvári rendezése nem alacsonyodik le az anekdoták szintjére, a női szereposztásra vonatkozó döntése Caragiale figuráit bárminemű szexuális determináltságtól felmentette. […] A mindenkori politikai rendszer-, de ugyanakkor az emberi kapcsolatokat torzító politikai korrektség kritikájaként a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása meglepő formában igazolja Caragiale korszerűségét.
Cristina Modreanu, Gândul
2006. 01. 08.