Ludovico Nota, a híres regényíró a kórházból magához viszi Ersilia Drei-t, a kis cselédlányt, aki öngyilkosságot kísérelt meg egy parkban, mert elhagyta a vőlegénye. Esetéről a helyi lap hasábjain megjelent riportban olvasott, és elhatározta, hogy regényt ír a lány romantikusnak tűnő szerelmi történetéből. Onoria asszony, a házvezetőnő nem szívesen látja vendégül az új jövevényt, és lassan az író is megbánja elhamarkodott tettét, hiszen a riport nyomán elárasztják házát a történet szereplői: a szenzációhajhász újságíró, a vőlegény, aki bocsánatot akar kérni; Grotti konzul, akinél a lány nevelőnőként dolgozott, és aki mindent cáfol, ami az újságban megjelent. Lassan már nem tudjuk, hogy ki hazudik és ki mond igazat, hogy mi is történt valójában és főként ki a hibás azért, ami történt.



Pirandello ismét bebizonyítja nekünk, hogy semmi sem az, aminek látszik; hogy nincs egy történet, csupán össze nem illő történet-foszlányok vannak, amelyek semmivel sem visznek közelebb egy objektív valósághoz, melynek, ezáltal a létezése is kétségbe vonható.

Miközben valamit mégis megtudunk, hiszen az előadás – hol derűsen és távolságtartóan, hol vádlón és fájdalommal telve – nekünk tart tükröt: tétovaságunkról, esetlenségükről, gyarlóságainkról szól.