Az álomszerűen meseszép hangulat hirtelen féltékenységi dührohammá változik, rémálommá: a szicíliai király barátját, Polixenést (Tyukodi Szabolcs) és feleségét (Hermione – Kézdi Imola) házasságtöréssel vádolva küldi a halálba, előbbi csupán Camillo (Dimény Áron) hűségének köszönhetően menekülhet el. Apollo jóslata sem tudja meggyőzni Leontest képzetei hamisságáról, csupán a szörnyű látvány – szerettei holtteste – ébreszti fel zavaros állapotából. Már késő, egyetlen utódját, a fattyúnak vélt csecsemőt távoli partokon hagyta sorsára.
A történetbe sok év múltán kapcsolódunk bele újra, Perdita (Fodor Edina) – a csecsemő, akit megtalált fiával együtt (Mufurc – Hatházi András) nevelt egy pásztor (Galló Ernő f.h.) – felcseperedett, és mindenkit elámít vélt származását meghazudtoló szépsége, nemessége. Florizel királyfi (Ráduly Csaba f.h.) beleszeret, és elhagyja érte apja, Polixenes királyi udvarát. A király, a hű Camillóval együtt, álruhában meglesi a pásztorok ünnepét, és haraggal veszi tudomásul fia vonzódását egy egyszerű pásztorlány iránt. Camillo, aki rájön Perdita kilétére, a fiatalokat Szicíliába küldi, ahol Leontes tárt karokkal fogadja elveszettnek hitt lányát, és Hermione szobra életre kel. A megbocsájtás, a feloldás pillanata lehetne ez, ha a történetet mindvégig mozgató figura (Molnár Levente) nem gördítené a nézőtér és a színpad közé az áttetszőség, a látomás, az álomszerűség tüllfüggönyét. És számunkra nem marad más, csupán a feloldatlanság feszültsége.