„Annak, hogy én hogyan jutottam el az Anna-bálhoz, külön története van… Két évvel ezelőtt télen, kora télen történt. És mit csinál az ember, amikor nagyon hideg van odakint? Olvas. Én nagyon szeretem a lexikonokat, a régi almanachokat lapozgatni, mert ezekben a könyvekben az ember rá-rábukkan erre-arra. Éppen a Magyar Történelmi Lexikon volt a kezemben s egyszer csak a következőket olvasom az egyik szócikkben. 1914 júliusában vagyunk, a hónap végén, közel négy héttel Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után. Tudjuk, forró volt az a nyár és a magyar arisztokrácia egy része – miután hazatért Abbáziából, Opatiából, Karlsbadból –, továbbra is az üdülés, a szórakozás felé fordult. S miután Balatonfüreden, a Horváth-házban akkor már sokadjára rendezték meg az Anna-bált, és a meghívójukat is megkapták, magától értetõdő volt, hogy útjukat sokan odavették. 1914. július 26-án megnyitotta kapuit az Anna-bál, soha nem látott pompával, csodálatos jelmezekben vonult fel mindenki, aki ott volt; és aki számított, az ott volt. Egyszóval: nagyszerűen érezte magát a bálozó társaság. S akkor a lexikon idézett szócikkének a végén egyetlen tömör mondta: ezen az éjszakán hadat üzentünk Szerbiának… Pont. És akkor elindult bennem valami. Azt mondtam: itt van ez a bál, igazi operett-helyzet, igazi forgatag a századelő minden dekadenciájával, a millenniumi idõkből átöröklött hangulattal és éppen azon az éjszakán történik meg a szerbiai hadüzenet. Vagyis az a történelmi aktus, amely – s ez már napokkal, hetekkel később nyilvánvaló lett – lezárt egy korszakot s megnyitott egy újat, egy szörnyűséges kort, amelynek traumáját mindmáig zsigereiben hordozza ez a nemzet. Mély drámaiságot éreztem bele ebbe a pillanatba…” (Turczi István, a szerző)



„Az első felvonásban még alig-alig érződik valami a fenyegető hangulatból – a bál a fontos, hírneves füredi Anna-bál, a Horváth-házban -, és csak súlytalanul elejtett szavakból érzékeli a közönség, hogy a darab jelen ideje 1914: közeledik a háború, és a bálozók éppen azoknak a sokat emlegetett, ellentmondásokkal teli, az idő bearanyozta boldog békeidőknek az utolsó óráit élik… Ahogy a darab szereplői sem fogják fel (hiszen benne élnek(, mi történik velük valójában. Pedig a tarka bálteremben ugyanúgy érdekek csapnak össze, mint a hadszíntereken. Ráadásul a csacskának tűnő játék tragédiába fordul: a minden hájjal megkent Rosty grófnő szerelmi intrikája a halálba kergeti a szép és ártatlan zsidó lányt: íme, az első áldozat. (Csakhogy az õ holtteste fölött nem békülnek össze az ellenfelek). Vajon gondolta a grófnő, hogy ez lesz belőle? Mindenesetre hallgat, még csak nem is mossa kezeit. Vajon mennyire hasonlít a balatonfüredi, bálozó Horváth-ház ahhoz a nagy bálteremhez, amit úgy hívnak, hogy Osztrák-magyar Monarchia?

A méltóságteljes keringő õrűlt haláltáncba fordul, ez a zárókép: az éppen hazatért házigazda hiába adja tovább a hírt, hogy kitört a háború, és kiáltozza torkaszakadtából, hogy térjetek észre, emberek – senki nem figyel rá.” (Ölbei Lívia)