„A 19. századi nagy bohózat-szerző darabjában csupa félreértés minden, ebből fakad aztán a konfliktus, a féltékenység, a titkos találkahelyből fakadó számos vígjátéki helyzet, és a két azonos alkatú főhős állandó felcseréléséből. Helyzet- és jellemkomikum állandó jelenléte egy felpörgetett cselekményű, sodró színpadi művet eredményez.

A szerző az örömelvű vígjátékok hagyományaiból az összes ügyeskedést bepakolja a darabba: két ágyat, amelyek gombnyomásra helyet cserélnek, hasonmást, aki mindig akkor jelenik meg, amikor a másik nincs jelen, álszerelmes levelet, kiugrasztani a nyulat a bokorból, féltékenységtől üvöltő férjet, bohócot, akit folyton seggbe rúgnak. A cél: egy hiperaktív Szentivánéj. Mániás hajszáig fokozni a fogócskát és maximális sebességgel csapódni bele a fináléba a már felpörgetett nézőkkel együtt, akik addigra azonosulnak a mű alaptézisével, hogy félre a meg-megfáradó monogámiával, szabad utat a szexuális energiáknak, éljen a promiszkuitás. Az ötleteket viszont nem elég csak bedobálni a színpadra, működtetni is tudni kell ezt a működésképtelenségig terhelt vígjátékot. Ehhez Feydeau precízen kiszámolta, hány ajtó kell, hány kanapé, a félreértendő kellékeknek, például nadrágtartó, hol a helye, és az öltöztetőnők melyik ajtónál várják tépőzáras mellénnyel az izzadt komikust.” (Helmeczi Hedvig, Ellenfény)