„A darab a szerző megnevezése szerint «briliáns vígjáték»…

Ám a kis szerelmi intrika mögött – abban a társadalomban, amelyben az emberek közötti viszonyokat a mindenható pénz határozza meg -, szigorú bírálat rejlik; látszatra minden egy gazdag és törekvő ifjú kitervelt játékának tűnik, aki egy estére be akarja tölteni a sors szerepét. Ebből származnak a kis bonyodalmak, a nevetést keltő replikák, amelyek fölfedik a tragikumot: annak az embernek a tragikus sorsát, aki könnyűszerrel kereste a pénzt, nem dolgozott, nem verejtékezett meg érte.

Felületes könnyelmű világ, úgy megy át az életen, mint hal a vízben, a pénz ömlik az üzletekből, a tőzsdejátékokból, adminisztratív ügyletekből – de tulajdonképpen senki sem boldog. A halvány boldogság, amit ez a világ hajszol, mindössze a törekvés: megszerezni, amit akar! Megszerezni «csillogó szalonháborúban», a kiszemelt szívet.

Csakhogy a szerző a legerősebb egyéniséggel, a bankárral tőzsdejátékossal, részvényessel, aki mindig tégla-nehéz bankjegyköteget hord magánál, s aki kisujjával is mindenkit el tud seperni maga körül – elmondatja az elszomorító vallomást:

«Én sem hiszek a pénzben. Mindaz, amit nekem adott, por, füst, mocsok, hányinger , és ettől beteg a májam és nem tudok tenni ellene. Vízbe főtt tésztát eszem, vaj és só nélkül, és vizet iszom, és semmi örömöm. Én már nem kívánok semmit! Én csak egy szegény kis krakkói szabó vagyok, és az egyetlen örömöm, amire emlékszem, az első sikerült öltöny tizenhat éves koromban. A ruha jól állt a kliensen és az apám azt mondta: fiam, ez igen, most már érted a mesterségedet… És boldog voltam. Azóta nem sikerült semmi, csak a pénzszerzés, egyre több pénz, és a pénz nem szerezte meg senki szeretetét… Én nagyon szerencsétlen vagyok!... Egy biztos, az ember mindig egyedül van.»” (Zoe Anghel-Stanca, az előadás rendezője)