Witkiewicz (1885 – 1939), vagy Witkacy, ahogy a műveit írta alá, az abszurd drámairodalom egyik előfutára volt, ugyanakkor festőként, fényképészként, filozófusként és elméletíróként is jelentőset alkotott. Gyerekkorában szülei otthon taníttatták, saját módszereikkel. Édesanyjától zongorázni, apjától festeni tanult, ugyanakkor a kor leghíresebb professzorai is gyakori vendégek voltak a szülői házban, így nem csoda, hogy már nyolc évesen egy rövid drámát írt, serdülő korában egyéni kiállítással jelentkezett és ekkor már saját filozófiai rendszerén dolgozott. Kortársai körében inkább tartották őrültnek, mint zseniális gondolkodónak, így művei csak a halála után több évtizeddel válthattak ki igazán nagy hatást.

Witkiewicz szerint a világ lélektelen automaták tömegévé vált. A metafizikai élményt pedig semmi nem tudja már kiváltani. Sem a filozófia, sem a vallás nem képes erre, a művészet az egyetlen, ami megállíthatja a katasztrófát. Az őrült és az apáca önéletrajzi ihletésű mű, mely egy nem reális térben („A Döglött Nyuszihoz” elnevezésű elmegyógyintézetben, a dühöngők cellájában) játszódik, ahol Walpurgot, az õrült költõt kezelik. Ebben a térben vonulnak fel az egyház és a tudomány sajátos figurái, akik fel akarják oldani Walpurg komplexusát.

Együtt lenni, feloldódni az ismeretlenben, megszabadulni a korlátainktól, a félelmeinktől. Elismerni egymást, akár őrültként is, elfogadni egymást, mégha irracionálisak is a cselekedeteink. Kiszabadulni a kényszerek alól, megszabadulni a bűntudattól nehezen lehet és ára van, még ha segítenek is nekünk levenni a kényszerzubbonyt. Kik az õrültek és mennyire azok, hol van a normalitás és az õrület határa? El lehet-e választani ezt a két dolgot egymástól? Ha el, akkor mivel? Witkiewicz Az őrült és az apácában megmutatja, majd eltünteti a falakat. Nem lerombolja, hanem ajtót nyit az ismeretlen felé.