Móricz drámája az író születésének 100. évfordulóján került bemutatásra a nagyváradi színházban. Az Úri muri című darabban Móricz egy ország tragédiáját ábrázolja a főhős alakján keresztül. Szakhmáry Zoltán évek óta mintagazdaságának él, amely azonban sokba kerül, a továbblépéshez pénzre volna szüksége, de kölcsönt csak úgy kaphat, ha felesége is aláírja a váltót. Eszter azonban nem szereti a férje munkáját és végül nem írja alá a váltót. Zoltán dühében mulatni indul és a tanyára meghívja az eddig elhanyagolt úri társaságot. Összetalálkozik újra a már előbb megismert summás lánnyal, Rozikával és a kapcsolatuk tartósnak indul. Ám a nagy muri közben Rozika összebarátkozik a könyvügynök Lekenczeyvel és érzi, hogy ez a barátság sokkal inkább megfelel az ő lényének. A duhaj mulatságra váratlanul betoppan a feleség, Eszter is, botrányt csap, miközben Rozika megszökik az ügynökkel, rövid búcsúlevelet hagyva Zoltán részére. Szakhmáry úgy érzi, hogy minden összedőlt körülötte, nincs asszonya, aki mellette álljon, nincs friss szerető, nincs pénz a gazdaság fejlesztésére, és nincs ember, aki megértené elgondolásait. Kétségbeesésében fölgyújtja házát és főbe lövi magát.

„A kettős, történelmi és személyi válságba jutott hős két fronton küzd saját kora és környezete ellen, de mind a két síkon vereséget szenved. . Móricz éppen azt jeleníti meg, hogy ez a bukás nem volt objektív törvényszerűség, igenis volt lehetőség más megoldásra is, ám a dzsentri réteg önmagát túlélt pusztuló réteg…” – Implon Irén, Fáklya

„Mindig voltak és lesznek Szakhmáry Zoltánok, akik beletemetkeznek a munkába, és egyetlen hiúság él bennük: nem tudják elviselni a bizalmatlanságot…hátuk mögött ott állnak a kalmár-eszű Csörgheő Csulik, az üresfejű Ábelek, a jövő-menő vigécek…És a Szakhmáry Zoltánok oldalán mindig voltak és lesznek rosszul szerető szerelmes Rhédey Eszterek, akik irigyen feszülnek szembe mindennel, ami a férjük számára élet…És a magány éjszakájában mindig voltak és lesznek hullócsillagok, tündöklő Rozikák, akik ősi ösztönükkel igézően belefonódnak a csillagsorsokba, de végzetük: a zuhanás…” – Szabó József, rendező