„Ez a színpadi játékom, amely vidám is, szomorú is, nem azzal a szándékkal íródott, hogy hitbeli ügyekben ítélkezzék emberek fölött… A Vidám siratónak most Váradon kell igazolnia, hogy megérdemli a szentséges deszkát, színész és rendező alkotó gondját, a közönség figyelmét.

Ezt reménységgel mondom, s annak láttán, hogy azok a jelenségek, amelyek arásra késztettek, mintha fölerősödtek volna napjainkban. Ahol magánüdvösség-hajszolót régen kettőt láttam, ott most heten tülekednek – elfelé a közösség gondjától.

Szülőföldemen bolyongó embereket láttam, látok. Köztük olyanokat is, akikkel épp rokonság folytán osztozom létük gondjaiban.

S hogy osztozkodás közben mi mindenre figyelhettem föl, arról tudósít vidáman is, el-elkomorultan is ez a színpadi játék.

Akinek füle van: hallja.” (Sütő András gondolatai)

„Fügedes Károly, a «bolyongó porszem» nyomorúságától hajtott öt lány apjaként megözvegyült, csavaros eszű parasztember, aki hitére, közösségi normákra nem sokat adva keresi boldogulását. Származása, helyezkedése folytán közéleti tisztségig viszi, de egy szép napon «kipurifikálják». Magárahagyottságában a szektás gyülekezet kecsegteti másfajta boldogulással, Prédikás személyében. Hite és lelkiismerete ezúttal sem gátolja. Egy asszony, Emma képe lebeg a szeme elõtt, akiben a nehezen kordában tartható «öt zsák bolha» öt lányának anyát, magának gondviselő feleséget remél. A lányokat végül elviszik a kérők.” (Fáklya, Stanik István)

„Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ezt a paraszt-komédiát – amelyet szerzője mezőségi környezetbe helyezett –, átemelnénk a bihari tájba? Vagyis eleve adott horizontját kitágítva, a bihari folklórt csillantanánk fel a színpadon mind a zenében, mind a táncban és a megjelenített népi játékokban. És tesszük mindezt úgy, hogy a színmű központi cselekménye érintetlen maradjon.” (Varga Vilmos, rendező)

„A Vidám sirató hangütésében, problematikájában eltéphetetlenül kapaszkodik ahhoz az erdélyi valósághoz, amelyből vétetett. Gazdag motívumkincse nem hajthatott ki más talajból. Körvonalaiban a farce, a népi komédiázás jellegzetességeit követi, de a vaskos humor mellé szólítja a szatíra, a ballada, a folklór különböző változatait. A farsangi komédiázás színpompája, a szagos erotikájú paraszt-dekameron történet biblikus burokban jelentkezik, innen a kiapadhatatlan humorforrás és a «vidám siratás» tragikomikus árnyalata. A bolyongó kisember és a szemfényvesztő prédikátor kapcsolatában ugyanis nemcsak az álság molière-i lehetősége bujkál, a nemzeti motívumokkal feldúsított színen az aktuális politikai áthallások sem ritkák, s egy nép haláltáncának sejtelmei is megjelennek. A darabban nem is a teóriák egyensúlyba hozása az igazi megtartó erő, hanem a szemtelen, életszagú, pajzánkodásra kész kamaszlányok kórusa, s – ha jóval vértelenebbül is – az őket kísértő, jelzésszerűen felbukkanó legények.” (Pozderka Judit, Hajdú-Bihari Napló)