„A Vőlegény a pénz komédiája. Fox Rudi csak a hozományért venné feleségül Kornéliát, Kornélka tiszta szerelemre és boldog házasságra vágyik, s amikor nem kapja meg, a daliás fogász szegényes rendelőjéből a Casino de Paris szeparéjába, majd egy kőgazdag férfi karjaiba menekül. Menekül, menekülnének mindketten: a századeleji Pest kispolgári életének kereteit akarják szétfeszíteni, messze maguk mögött hagyni a filléres napi gondokat, a kifizetetlen bérű, sivár lakást, a címírást, a varrást, a megalázkodást. Kisszerű, sivár és csaknem olyan romlott a közeg, amely körülveszi őket, mint egy Balzac-regény – vagy közelibb és alacsonyabb hasonlattal – egy századvégi francia vagy magyar naturalista színmű világa… Innen vágynak el; csoda-e, ha Fox Rudi a második felvonás nagyjelenetében szinte költői himnusszal fordul a Pénzhez, amely messze röpítené a gyűlölt közegből?…

A második felvonás, Kornélia és Rudi vallomása a színmű lírai csúcspontja; a két monológ köré helyezett nyers, nem egyszer karikaturisztikus szituációk komikuma, sőt a két fiatal egymásra találásában is ott rejlő groteszk csak fokozza a hatást: a remek karakterfigurák ellenállhatatlanul mulatságos forgataga után most két ember, két sors mutatkozik meg.” (Réz Pál)

A kispolgári lét alsó peremére csúszott, középosztályi allűröket dédelgető famíliának a filléres gondokból, az örökös pénzzavarból egyetlen kiút volna, ha a legkisebb leányzó némi közvetítői segédlettel egy jól kereső férj karján a házasság révébe juthatna. A Papa, a magának katonatiszti múltat hazudó örökös kávéházi habitué (törzsvendég), az örökké sápítozó, könnyen lepattogzó erkölcsi mázzal bekent Mama, Mariska, a varrógéprobotba beleszürkült, még némi realitásérzékkel bíró nagyobbik nővér, a besavanyodott, irigykedő kisebbik nővér és a pipogya öcs – megannyi tagja annak a Szép Ernő Vőlegény című darabjában felállított, egyszerre elszomorító és komikus panoptikumnak, mely az eladó lány uszályába kapaszkodva kísérel meg partra vergődni. A „cél” érdekében, a várva várt vőlegénynek fesztvizitje alkalmával, egy-két fertályóra erejéig nevettetően kétségbeesett kísérletet tesznek arra, hogy megteremtsék egy „konszolidált polgári család” otthonának illúzióját. Peremlétük árulkodó jegyeit, tárgyait igyekeznek eltüntetni-maszkírozni, a szomszédságot körbekunyerálják a polgári lét „nélkülözhetetlen”kellékeiért, a tölcséres gramofontól a cselédlányig. A férjfogó „dramaturgia” értelmében a munkakerülő, lányaitól biliárdpénzt kuncsorgó Papának a vendég megérkezése után kell aktatáskás, komoly családfenntartóként betoppannia, hogy „szerettei keblére siessen”.

Nagyon hamar kiderül, hogy a várva-várt, szépreményű Fox Rudi cinikus hozományvadász, akinek a pénz a mindene, hiszen rosszul menő fogászati rendelője nem biztosít annyi jövedelmet, hogy kaszinóbeli barátai mellett az éjszakai élet kiskirálya lehessen. Neki is van egy díszletembere, a Fater személyében, aki bármikor beugrásra kész bérjajgatóként a „jól menő rendelő” kelléke.

Szép Ernő színművének újabb fordulatait az „eladó” lány színeváltozásai képezik. Amikor szertefoszlanak a tiszta szerelemmel, a boldog házassággal kapcsolatos illúziói, inkább vállalja a kopár fogászati rendelő kínálta kétes életlehetőséget az otthon kisszerűsége helyett, majd hamarosan megunva a fogász-szeretői státuszt, egy „kő gazdag” úr karjaiba menekül. A legkisebb leányzó előtt megnyíló „lehetőség” nagyon hamar megszédíti a család méltatlankodó felét is, csak éppen a hozományvadász kaszinólakóban támad fel a féltékenység s ennek nyomán a szerelem, melynek hatására a fiatalok szerényen bár, de beeveznek a házasság révébe. – Szilágyi Aladár