A Karnebál változatos szerelmi bonyodalmak, csalások és félreértés-szülte helyzetek sokasága által rántja le a leplet a 19. század végi Bukarest lepukkant külvárosi világáról. A helyszín egy borbélyüzlet, később egy külvárosi bálterem, a szereplők pedig jellegzetes példái annak a népségnek, mely franciásan affektál ugyan, de a civilizációból semmi más nem ragadt rá, csak az olcsó parfüm, amivel bárdolatlanságát igyekszik leplezni.

Mint minden olyan darab esetében, mely szorosan kötődik ahhoz a társadalmi közeghez, melyről mesél, Caragiale szövegei idegen nyelvre alig fordíthatóak. A bohózati helyzetek és a kiváló komikus karakterek mellett a román szerző darabjaiban a komikum legfontosabb forrása az az összetett nyelvi közeg, mely a kor robbanásszerűen fejlődésnek induló Bukarestjét jellemezte. Román, görög, török és eltorzított francia szavakból álló beszéd ez, melynek – éppen a történeti háttér hiánya miatt – szinte egyetlen más nyelvben sincsen megfelelője. A Tamási Áron Színház előadásához az alkotók Parti Nagy Lajos Kossuth-díjas magyarországi költő bravúros nyelvi leleményekkel teli átdolgozását választották alapul, mely Réz Pál fordítása alapján készült. Parti sikerrel emeli be Caragiale szövegébe a jelenkor magyar nyelvének sajátos torzulásait, és sikerrel kombinálja azokat a Caragiale-i szöveg franciás szófordulataival, olyan meghökkentő és komikus nyelvezetet teremtve ezáltal, mely egyaránt sikerrel szolgálja a darab bohózati és társadalom-szatírai jellegét.

Az előadás rendezője, Alexandru Dabija a bukaresti Odeon Színház vezető rendezője, Mihai Măniuţiuval, Tompa Gáborral, Victor Ioan Frunzăval, Dragoş Galgoţiuval együtt tagja annak az 1980-as évek elején felnőtt rendező-generációnak, melynek munkássága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a romániai színjátszás mára Európa egyik legjelentősebb színházi kultúrájává váljék. Caragiale aktualitásáról a rendező így nyilatkozik: „A megtévesztettség érzésével nap mint nap találkozhatunk mi is. Politikai, társadalmi, és gazdasági szédületben él az egész mai világ. Folyton úgy érezzük, el vagyunk tévedve, nincs kilátás, nem tudjuk, melyik a helyes irány. De azért – és ez nagyon is jellemző – csak nyomjuk a dumát. Tenger sokat fecsegünk.”