Harold Bloom írja kitűnő Shakespeare-tanulmányában, hogy Macbeth az a színpadi alak, akinek története végén minden szörnyű tette ellenére sikerül a nézőben felkelteni “valmiféle elborzadt rokonszenvet”. Ennek oka, őszerinte Macbeth alapvető emberiességében rejlik. Ez az emberiesség lesz az, ami a “démoni király” történetét a homályos középkorból egy csapásra jelenkorunk, mindennapjaink világába helyezi át. Mindannyiunk életében vannak pillanatok, amikor választanunk kell aközött, amit megtenni helyes és erkölcsös (vállalva a lemondással járó áldozatot), és aközött, amit megtenni helytelen, sőt, bűnnek számít, de ami álmaink azonnali teljesülésével: gazdagsággal és hatalommal kecsegtet. Ugyanebben a helyzetben van Macbeth is, sorsa talán csak a nagyságrend szempontjából más mint a mi életünk: nem egy újabb autó, egy tágasabb ház az, amit kíván, ő egész Skóciát akarja megszerezni. Ez azonban csak nagyságrend kérdése, a lényeget nem érinti. Személyiségének hitelessége által képes a darab tükröt tartani hatalomról és tekintélyről szőtt mindennapi álmodozásainknak, és ezáltal képes rámutatni arra a veszélyre, amit az jelent, ha vágyainkat életünkben szabadjára engedjük. Erkölcsi létünk törékenységének tükre ez, és mindazon dolgok – tisztesség, törvénytisztelet, igazságosság és kölcsönös bizalomban való egyetértés – ingatagságáé, ami társadalmunkat kéne összetartsa. Ha a rend – a társadalmi összetartás, a hatalom megfontolt gyakorlásának – finom egyensúlya felborul, a zűrzavar, az anarchia, a zsarnokság ott lapul már a küszöbön.

Shakespeare egyedülálló géniusza azonban a hatalomvágy és az ember képzelt mindenhatóságának történetét olyan sokrétű szövetté alakítja, amiben a főtémát a valóságérzékelés megromlásának, valódi és képzelt viszonyának, férfiúi és női identitás problematikusságának, ám legerősebben gyerekeinkhez, a gyermekiséghez való viszonyunk mély és gazdagon árnyalt képeivel árnyalja.

Így lesz az ördögi darab vérrel és gyilkosságokkal telített világából emberi gyöngeségünk megrázó története. És ezen belül Macbeth bátorságáé is – azé az emberé, aki megvív saját balsorsával. “Harcolni fogok, míg le nem faragják csontjaimról a húst” – mondja a darab záróképében, s ebben a megnyugvásban, legeslegutolsó gesztusa által nyeri el “elborzadt rokonszenvünket”.

David Zinder