"A reneszánsz fojt meg - gondolja egyik "másnap" a Festő - Minden vonalat
meghúztak már. Elfáradtak a színek. Új tapasztalás, új érzések, új szerelmek
kellenek, önnön fáradt roncsaiból nem tud már építkezni az ember." Az
egyetlen kiút a napi szorongásból, a terméketlen ön-emésztésből az európai
kultúrából való végleges kiszakadás. Nem menekülés ez, hanem keresés.
Távolodás.

„ Lassanként eltávolodik tőlem a civilizáció. Kezdek egyszerűen gondolkodni, embertársaimmal szemben alig érzek már gyűlölséget, sőt kezdem megszeretni őket. A szabad élet minden örömét élvezem – állati örömöket is, az emberieket is. Levetkőztem a mesterkéltséget, közel kerültem a természethez: bizonyos vagyok benne, hogy holnap is olyan lesz minden, mint ma, ugyanolyan szabad, ugyanolyan szép, s ettől nagy-nagy békesség költözik a szívembe. Egyenletesen fejlődöm, s nincsenek többé felesleges gondjaim.”
(Gauguin: Noa Noa)

De a Tahiti nem életrajzi dráma. Paul Gaugain neve, festményei, életének
eseményei nem szerepelnek benne. Főszereplője egy önarckép-festő, aki
többé-kevésbé hasonló életutat jár be, mint a múlt századfordulón
képzőművésszé lett párizsi tőzsdealkusz, magyarul bróker.