Márai Sándor születésének százhuszonötödik évfordulója alkalmat nyújt arra, hogy kedvünkre válogathassunk az író gazdag irodalmi hagyatékából.

E válogatás fő motívumaként az alkotó hivatástudata, hitvallása kerül előtérbe. A felhasznált naplórészletekben Márai Sándor erkölcsi és művészi mércét állít fel, amely szerint a kompromisszum méltatlan a szépírói küldetéshez. „Magyar vagy, európai vagy és író vagy; egyetlen osztályt sem szolgálhatsz, mert az emberek ügyét kell szolgálnod. Egyetlen osztály van csak, melynek szószólója lehetsz, a szenvedők osztálya, egyetlen párt, melynek szolgálatára jogod van felesküdni, az értelem és a részvét pártja.”

,,Írónak születtem” – vallja Márai, író, aki felelős az emberek lelkéért. De őt folytonos menekülési vágy hajtja. Menekül a számára kijelölt mesterség elől, menekül a házasságaiból, kalandokba keveredik és azokból is kimenekül, számára az állandó otthontalanság már-már természetes állapotnak tűnik. Szerinte, az alkotói és magánéleti magány alapfeltétele a művészi kiteljesedésnek. Áldozat nélkül nincs feladat. „Az embert csak akkor tudom megalkotni ha távol maradok az emberektől…ez a magány nem gőg, hanem a végső, az utolsó alázat” – írja naplójában.

Bár szakít az újságírással, Márai nyíltan kiáll a II. világháború ellen, és vázolja annak minden szörnyűségét. Keményen ítélkezik a háborús bűnösök felett: „Nevelni akartunk, s a fütyköst vígan és röhögve vágták a nevelők fejébe… ezeket minden eszközzel kényszeríteni kell, hogy eltűnjenek a világból…”, de ugyanakkor mélységesen humánus is: „Nem kell bosszú és megtorlás. A törvény előtti személyes számonkérés éppen elég…”.

Az igazi keresése, az író számára nem illuzórikus művészi póz, hanem életvitelének mindennapi gyakorlata. A tökéletességre, az igazi elérésére törekedett társadalmi kapcsolataiban, írói hivatásában, magánéletében és vallotta szilárd meggyőződéssel: „mindig él(létezik) valahol az igazi”.