A Világjobbítók eleven, vérbő, nyelvileg bravúros, dialógusaiban feszes dráma, amely csupán alapszerkezetében emlékeztet a Don Quijote sztorijára, ám mindenestől kortársi fogantatású komédia. A szerző könnyedén emeli át drámába a búsképű lovag s fegyverhordozója figuráját, ám áthelyezi őket magyar környezetbe, a kilencvenes évek végének rendszert váltott, balkanizálódott miliőjébe, szövegeiket telíti az ezredvég lepusztult hadováival, a cselekményt átszövi virtuális és valóságos erőszakkal, a játék vizuális terére pedig rávetíti az interaktív média fantasztikus és öldöklő képeit.

A Világjobbítók megejtő humorral és iróniával mutatja be az elképesztően lepusztult, balkanizálódott viszonyokat, a barbarizálódott külvilág hiszterizált mindennapjait. A gyilkos és frivol játékok mégis valamiféle derűt sugároznak: a viszonyokon felülemelkedni képes ember szikár – ámbár némiképp anakronisztikus – optimizmusát.

Előadásunk arról beszél, hogy a kulturális hagyományait elveszítő ember óhatatlanul lecsúszik és erkölcsileg talajtalanná válik. Az élő tradícióhoz való makacs ragaszkodás pedig, még ha néha megmosolyogtatóan naivnak tűnik is, a szellemi túlélés egyetlen lehetséges útja és forrása. A négyszáz éves mítosz kortárs újragondolása ezt a folyamatosságot tükrözi.