Vișniec zárt jelenetekben ábrázolja életünk kulturális, etnikai, politikai, eszmei túlterheltségének körvonalait. Ez a történet egyszerre szól a világ állampolgárairól és otthonukat vesztett individuumokról, egyszóval egy országról, melynek határai egész földünkre kiterjednek. A történetfüzérek csomópontjában az otthon szó átlényegül, ezáltal az elidegenedés és a társadalmi széthullás kényelmes megszokottságba mosódik; miközben minden, ami a valóságot közölné, sorsunk groteszk átirataként vezeti a tekintetet.

„Egy globalizált világban mi mindannyian migránsok, de nem bevándorlók vagyunk. Tud követni?” Kérdi az agytornász, miközben szavait laza egymásutánban dobálja a politikai korrektség mentsvárának dísztermébe. A történetmozaik ezen része a szavak erejéről beszél, amelyek készek elrejteni a tapasztalati világunk csontig hatoló igazságát. Ám ezen szilánkok összeállásának fényében, a csempészek, emberárusok és embermaradványok, a migránsok és „otthon lakók” tettei oszlásnak indítják a beszédből kiépülő ködöt. Végül marad a szétroncsolt Unió gazdateste, amiben a szilárdan álló, realitásból megszülető bizonyosság kimért növekedésnek indulhat.

Ez az előadás letisztult formában szembesít a minden nap megélt vagy éppen eltaszított jelenünk kérdéseivel, melyeknek fizikai mélységét egy különlegesen kiépülő és folyamatosan átalakuló tér biztosítja.

Bereczki Ágota, dramaturg