Az idei nyáron Zsámbékon két olyan elõadás is születik, melyet a négy Visegrádi országban élõ alkotói közösen hoznak létre.

A sort az az elõadás nyitja, melynek alapkoncepciója, hogy magyar és szlovák alkotók közösen készítsenek egy elõadást és ugyanaz a rendezés - szlovákiai, magyar anyanyelvû színészek segítségével - két különbözõ nyelven szólaljon meg.

Egyszerre felvállalt célja ennek a munkának az a mûvészeti kísérlet, de ezzel együtt az is, hogy az alkotói folyamaton keresztül megmutatkozzék az, hogy a közös gondolkodás és párbeszéd megoldást jelenthet.

Három ország – Lengyelország, Magyarország és Szlovákia – független alkotói egy olyan darabot találtak meg Personában, .mely Ingmar Bergmannak a 20.századi európai mûvészet meghatározó alkotójának mûve. Az õ nehezen felfejthetõ szövegei kapcsán a vele közös gondolkodás átnyúlik országhatárokon és politikai csatározásokon is. Nem marad más, csak a lecsupaszított ember.

A rendezõ, Gigor Attila, aki Nyomozó címû filmjével már letette névjegyét, mint korosztályának egyik kiemelkedõ alkotója. Koncepciójában a következõket írja az elõadásról: „Elõadásunk gerince a novella lesz, a jegyzetek, amiket Bergman a kórházban írt, és amit késõbb forgatókönyv helyett használt. Töredékes szöveg, jelenet-lehetõségek vázlatos sora, mely természetesen sokat változott a forgatás során. Én és alkalmi
társulatunk az angol változat alapján elkészítjük a magunk fordítását, és úgy kezeljük, ahogy hitünk szerint érdemli: modern klasszikusként. Nem Bergman Personáját dolgozzuk fel – inkább elkészítjük a magunkét. Nulláról kell újragondolni az egész történetet, hogy mi az a cselekmény, amit ebbõl meg akarunk õrizni és azután hogyan akarjuk megmutatni. Nagyon fontosnak tartom, hogy színházi nyelven szólaljon meg, semmiképpen se valami utánzást próbáljunk elkövetni. Még ha a Persona esetében ez lehetetlennek látszik, mégis lehet egy olyan színházi formanyelvet találni, ami ugyanazt tudja közölni, ami Bergman eredeti szándéka volt.” A színpad nagy részét egy kör foglalja el, a kör közepén Elisabeth Voglerrel, hiszen a darab elsõ fele arról szól, hogyan fészkeli be magát Alma nõvér egyre inkább a kör közepébe. Ahol a darab végén magára marad, mikor Elisabeth továbblépve egy újabb szerepet ölt magára…
A szöveg, mint a Bergman szövegek általában, a magány kérdéskörét járják körül: testünkbe zártságunk magánya, a többiekkel való magányunk, magány istenhittel és
nélküle. Hol húzzuk meg személyiségünk határát, mennyire engedjük a többieket az
„én”-nek nevezett homályos fogalomhoz? Ha a személyiség nem más, mint szerepek
elkülöníthetõ rendszere, van-e Egy Nagy Szerep, amit személyiségnek hívunk? Lehete,
kell-e hámozni a hagymát?