A dramaturgia varázstalanítása a díszlettervező Kentaur, a jelmeztervező Benedek Mari és Marton László rendező törekvésének sikere. Veszélyes is egyben: a giccsbe hajló filmi imázsból (az eredeti Dorothy: Judy Garland egyik férje Cecil B. DeMille, a cukormázas Hollywood nagymestere volt) a látvány „komolyan vételével” az előadás megteremtői funkcionális drámai színteret építenek, de kockáztatják a legenda újjászületését. A filmjogok lejártakor, 1991-ben a Vígszínház egyszer már műsorára tűzte az Ózt. Akkor mesterem, Fehér Miklós volt a díszlettervező, Gárdos Péter a rendező. Azt az előadást nem láttam, de a színlapról kiderül, ketten is játszottak a mostani előadás színészei közül akkor – bár nem ugyanezt a szerepet. Most ki kell emelnem egyiküket, Kútvölgyi Erzsébetet, aki a jelen produkcióban messze kimagaslik a Nyugati boszorkány nagyjelenetében zseniálisan előadott boszorkányfőzet „magánszámával”.

A tapsrend jogosan az övé. Ebben a zajos nézői tetszésindexben benne van az előadás baja: a zömében pályájuk elején járó főszereplők hol erőtlen, hol túlspilázott alakítása. Előbbi kritikus megjegyzés Telekes Péter Madárijesztőjére, Wunderlich József Bádogemberére, Csapó Attila Gyáva oroszlánjára egyaránt érvényes, utóbbi pedig Szilágyi Csenge Dorothyjára igaz. A Dorothyt játszó színésznő talán kompenzál, mert alkata megnehezíti, hogy a (gyerek)néző azonosuljon a figura törékenységével. Sturm und Drang alakításához a kevéssé kislányos külső nem jó trambulin.

A régi Vígszínházat képviselő Lukács Sándor Marvel professzor / Óz szerepeiben éppen a vetített, mondhatni virtuális „sárga köves úton” érkezők diszkrepanciája miatt is válhat erősebb hatásúvá. Sőt Marvelként, egyenesen ikonikus lett maszkja és játéka. És ugyanez elmondható a kevésbé hálás figurákat megelevenítő Tahi Tóth Lászlóról is – ő is benne volt a ’91-es előadásban. Ő most Henry bácsi és az Őr átfedő szerepeiben jó. Hegyi Barbara, amolyan korai Barbiként tökéletes lenne, de a köré szervezett revüs effektek nem erősítik a játékát.

Apropó: sárga köves út: egy álomba bízvást jobban beleéljük magunkat, ha a főmotívumok kézzelfoghatóak. A mese szerint ugyanis a kies kansasi farmon élők lesznek az álom főszereplői is.

Az áttűnések bravúrosak, a kettős, ferde felülettel megbolondított forgó remekül szolgálja a történet gördülését. A mögé vetített/festett kulisszavilág egyszerre idézi az említett Piranesit, a manierista grafikus és a római San Ignazio illuzórikus mennyezetfestményeivel a barokk új korszakát nyitó Andrea Pozzo festő és építész vízióit. Az íves – színpadi „lábakat” és „szufitákat” egyesítő – papírszínházi keret eszembe juttatja egykori mesekönyvemet, amelynek borítójába nagy kerek lyuk volt vágva, azon az „Ó” betűn nézett ki az Őr. Mint most a palota őre is, az ajtó kerek ablakán. Kerek a forgó, kerek az egész világóra. Beleértve a proszcénium látványgépezetét is (erről lásd még később).

És miközben óramű pontossággal forog, emelkedik-süllyed a színpadi masinéria, a háttérben a doppelgänger szerepekhez őrült tempójú gyorsöltözések sora tartozik. A ruhák ráadásul annyira jók, hogy szintén a meseszövés erősségeinek bizonyulnak. Kicsi és nagy nézőnek – többször körülnéztem – tátva a szája, annyira bravúrosak Benedek Mari jelmezei.

Például a fa-öltözékek, amelyeket gólyalábon viselnek – egy pörgő ferde forgószínpadon. Arcimboldo képei mozognak. Ez a Vígszínház is „művelt”, csak másképpen, mint a millenniumi kor irodalomra fogékony „Bildungsbürger” nézője. Jó ideje figyelem, hogyan szeretné Eszenyi Enikő és csapata a mai képi kommunikáció „képzett polgárát” megszólítani. Látványtervezőként néha kritikusan figyelem, miközben szurkolója vagyok a folyamatnak.

A ferde színpaddal nehezített koreográfiát is dicsérnem kell, Juronics Tamás egyszerű és célszerű mozgást diktál. Ami persze nem igaz a Bádogember vagy a Madárijesztő testbeszédeire. Ezek bonyolult kényszer-gesztusai szinte artista teljesítményt igényelnek – és a fiatal színészek hozzák is az illúziót. Nem különben bravúr ezen a terepen a táncosok teljesítménye.

A háttérmunkáról: a gyorsöltözések attól is megvalósíthatók, hogy Manóország manólakói, a mumpicok bábszínészeikkel többször is besegítenek: időt nyer a gyorsöltöztető stáb. Hoffer Károly bábtervező és Ellinger Edina bábrendező világa ráadásul a legkisebb nézőket is képes elbűvölni.

Szilágyi Csengének is jut egy bábos feladat: többször Toto kutya dublőre is egy kesztyűsbáb animálásakor. Nem lehet egyszerű Dorothy megelevenítése mellett erre a plusz illúziókeltésre is figyelni. Talán lehetetlen, matematikailag túlhatározott a feladat. Ebben az élő kutya is egy plusz függvény, de szerencsére ő tudja a királyi utat.

És végül a bábvilághoz tartozik egy aranyszínű óriásszobor is, aminek 6-8 méteres alakját a talapzatban rejtőzködő Marvel professzor mozgatja. Viccesen avítt fogaskerék-vezérlés differenciálművét meghajtó békebeli kurblival. Amíg Dorothy le nem leplezi a világmindenséget – az úgy látszik, az egész mesevilágot is – átszövő összeesküvést, addig is sejt valamit a habitüé. Hogy valami ilyesmi fordulat várható. Az óriás arca ugyanis erősen emlékeztet Lukács Sándor / Marvel professzor fizimiskájára. És ez a sejtetés egyszerre díszlettervezői-, gyártói- és szcenikus-bravúr. Utóbbi műszaki kolléga dicsérete ebben az előadásban megkerülhetetlen – az elismerés kijár Czechmeister László szcenikusnak.

Amikor a kozmoszt, de minimum a fölénk fenyegetően tornyosuló felhőkarcolók Smaragdvárosát működtető – ezúttal nem banki  – csalás (Dorothynak hála) lelepleződik, a megszabadulás érzése győz bennünk, nézőkben. És összeáll nekünk a kép: a proszcéniumot borító fogaskerekek is pörögni kezdenek, kiderül, hogy a mesevilág nagy építőmestere: Kentaur, a díszlettervező. A látvány elvitte a vállán a bemutató-előadást. De, ha az alakítások fogaskerekei olajozottabban fognak működni, akkor ez az Óz újra a Vígszínház long play produkciója lehet.