Ha az a tét, hogy a közönség jól szórakozzon, az bizony nem kis feladat – férfimunka, Vörösmartyval: „jó mulatság”. Szóval színházat csinálni jó. És ha ezt érzi a publikum, elnéző, hálás lesz. A Vígszínháznak évszázados hagyománya, haladó hagyománya ez. De a víg műfajt ugyanakkor gyakorta bajos művelni. A Vígszínház falai közt az Ascher Tamás rendezte kaposvári Állami Áruház vendégjátéka – 35 éve – mindenképpen a haladva mulattatunk mércéje, a legmagasabbra tett léc.

Ascher Tamás, A zöld kilences rendezője régóta vonzódik a grand guignol-szerű témákhoz (Jógyerekek képeskönyve az Örkény Színház közelmúltjában/jelenében, a 35 éves kaposvári és friss Katonás Pinokkió, vagy az 1999-es kaposvári direkt példa, a Sweeney Todd). Hamvai Kornél ezúttal olyan „új” történetet rakott össze, amiben ott vannak a múlt századelő újra áthallásos fragmentumai: a Sugár úti fakockák panamája Rottenbiller utcára deriválva, a londoni Hasfelmetsző Jack sorozatgyilkos cinkotai bádogosra redukálva, és nem mellesleg a városi (önkormányzati) és állami (párt) politikusok folyamatosan bornírt ügyei. Mesterien összeválogatva, ügyelve arra, hogy ne legyen olyan patron, amit máshol meg ne írtak volna. A szerzők szinte kizsigerelték a (kis)polgári színház szórakoztató irodalmi műfajait és operettlibrettóit. Összekotyvasztva megjelenik a hamiskártyás, a kávéházi lejmoló, a szerelmes hírlapíró, a razziázó hülye rendőr, a keletre induló pesti táncosnő, a keletről érkező facér alkirály, és a többi.

A helyszínek is bevált illusztrációk. A kacskaringós történet sikeréhez erősen mobil színpad is szükséges. Hiszen pezsgő változások, gyorsöltözések nélkül ez a műfaj működésképtelen. A játék néha döccenve (utolsó főpróbát láttam), de gördülékenyen szolgálta az operettekből, kabarékból megidézett zenés műfaj meséjét (Hamvai Kornél), strófáit (Varró Dániel) és muzsikáját (Darvas Benedek). Utóbbi furán hangzott ebben a kamaraváltozatban – tán elég lett volna egyetlen zongorista. Szinte kínálja magát az a szóló „bárzongorista”, akinek figuráját/funkcióját Kaposvárott a legendás Fuchs László, később Kovács Márton (hegedűvel) vagy ott, és azóta mindenfelé Darvas Ferenc zseniálisan tudták/tudják. A Vígben ez most valahogyan falsul szólal meg.

Ha saját szűkebb látványtervező-terepemen maradok, biztosabb a recenzióm. Az „élő” díszlet magyar mintája is kaposvári. A zöld kilences Menczel Róbert-díszlete félúton van a szimultán színpad és az abba beleapplikált helyszíneket megidéző tradicionális színpad között. Olyan lüktető tér, amiben a mozgó díszletelemek párbeszédre képesek – éppen azt az ökörszabályt cáfolva, miszerint „a díszlet nem adhat végszót”. A keretet egy szivarfüsttől pácolt sötét-dióbarna lambéria, kávéházi kulissza adja, amely közben mozgatható színpadi „láb”-ként gurul ki-be. Óraműre is emlékeztet, azaz inkább a faliórák architektúrájára. (Amúgy a történetben 12 előtt vagyunk 4 perccel – erre később visszatérek.) A mozgó belső portálok között, kezdőlapként egy olyan – kb. 1906-os – reklámfüggönyt látunk, amelyben negatívba fordul az összkép: ami egykor fehér vászon volt, az itt fekete alap, és a finom, szecessziós vonalak így gyászjelentésre hajaznak inkább. (Később besétál egy szendvicsember is, a Vígszínház egykorú plakátjával – az ötlet redundáns, a „vicc” nem ér ennyit.)

Az ilyen felezőfüggönyökből a műfaj sajátja szerint több is van. Például a Csárdáskirálynőben (a példa nem önkényes, hisz a játék egyik főszereplője Karola Cecília, varietédíva és jasszkirálynő – Járó Zsuzsa) az első háttér orfeum, a második bálterem szalonja, a harmadik fürdőhely promenádja. A második felezőn talán ez utóbbi hangulatát vélem felismerni – borongós hajnal égboltjaként –, ami annyira vacak, hogy a főpróbát segítő jelzésnek gondolom. Viszont remek ötlet/összmunka a zenekari árok süllyedőjéből előbukkanó konflis és a többi mozgó alkalmatosság, főként a végén pörgő szállodai forgó-szobák. Ehhez persze dicsérni kötelező – bár nem szokták – a szcenikus Krisztiáni Istvánt és a két ügyelőt, Héjj Jánost és Kuti Lászlót, és persze a színlapról hiányzó (gyors)öltöztetőket.
Azon már egy-egy „lyukban” menetközben is maradt időm eltűnődni, miért tűnik alig egyénítettnek, sőt néha rikítóan harsánynak egy-egy főszereplő jelmeze. A kaposvári iskola egyetlen képpé fogta össze a látványt – ez itt elmaradt. És ez talán nem (csak) a tervezők – jelmez: Tihanyi Ildikó – mulasztása. Valójában nincs mihez összefogni a képet.

Pár éve – 2004-ben – magyarul is megjelent a magyar származású, de Amerikában tanító Egri Lajos bestseller-tankönyve: „A drámaírás művészete” (1942). Alapmű, ami nem csak drámaírók és színházi szakemberek, de az utóbbi évtizedekben a forgatókönyvírók bibliája is lett, Berlintől Hollywoodig. A szerző alaptétele, hogy dráma-játék premissza nélkül nem él meg. (Már korábban is akadt magyar színházelmélet - nevezetesen Hevesi Sándoré - amely a sikeres színpadi játék előfeltételeként axiomákat fogalmazott meg. De azok a komolyabb, középfajú drámára vonatkoztak, Egri Lajos szélesebbre nyitotta, műfaji értelemben korszerűsítette a "drámaírás művészetének" tantételeit.)
Egri szerint kell egy olyan tétel, egy olyan tét, amely kimondva/eljátszva következtetésekhez vezet. Kell: „téma, tézis, alapötlet, központi ötlet, cél, végcél, hajtóerő, tárgy, rendeltetés, terv, cselekmény, alapérzelem”. Na itt a hiány. Jó ötlet, hogy az egyik főszereplőnőt, éppen a női jogok élharcosát (Réti Adrienn) látjuk lépre menni egy jó parti kedvéért. Nevezetesen az egyiptomi alkirály a kérő (Gyuriska János). Két dolog nem stimmel, az egyik, hogy ez a bulvárhír nem tét egy két és félórás színházi estén, a másik, hogy nem tudjuk Abbasz Hilmi mit is eszik Szendrői Marianne grófkisasszonyon és szüfrazsetten.
Remekül énekel és játszik, viszont a Babinszky hírlapírót formáló Mészáros Máté, de kártya- és politikai csatározásainak kudarca sem elegendő „tét”. Hamrák János, nemzeti szélhámos – Csőre Gábor – Zavaros, rendőrkapitány/polgármester – Varju Kálmán – karakteres figurák, de a főszereplő és a karakter-alakítás funkciója itt és most alig különbözik egymástól. Ez zavart okoz.

A kaposvári operett-játszás nagy sikerét az adta, hogy a kis szerepek színészi teljesítményét a csapatmunka, a közös gondolkodás képes volt megemelni. A Vígszínház színészei ezt a segítő állapotot ezúttal nem élvezhetik – amint a Jóembert keresünkben, pár hete azt konstatáltam, hogy abban az előadásban: igen. Hiába ügyes ecsetvonás, írótól és rendezőtől Wekerle Sándor miniszterelnök, Molnár színdarabíró vagy Blériot pilóta felvillanása, ezek csak poénok, maximum drámai vázlatok. Amikor az álcaként nászutas pár bajba jut, jöhet valami jó kis dramaturgia: beírható, pl. Wekerle Sándor. A pár úgy gondolja minden jórafordul, mire 1914-ben hazatérnek… Vagy meghívható a fiákeres is egy kapucinerre, és elénekelhető tuttiban, hogy „Semmit tenni, de szeretek én…” ]
„Kiss Béla, ominózus hotelportás” – sorozatgyilkos – feladata, hogy mindezt a széttartó szálat bepörgesse az amúgy remek szállodai kis-forgószínpad spulnijára. (A minta a kabaré és a burleszk-film ominózus forgóajtaja.) És sikerül neki. Fesztbaum Béla heroikus vállalkozása egyéni remeklés. A néző megnyugodhat, nincs becsapva, mégse. De a végkifejlet „sima elvarrása”, írói szempontból önironikus frappírozása, és a főszereplő bravúros kettős színészi önazonossága is kevés ahhoz, hogy pótolja a hiányzó premisszát. Egri Lajos ifjabb Dumast idézi: „ »Honnan tudnád, melyik utat válaszd, ha nem ismered az úticélt?« A premissza majd utat mutat.”

Persze ismerve Ascher gyakorlatát, miszerint az utolsó előadás „temetése” után is tart még megbeszélést, hogy javítson a játékon, együtt végül összeránthatnak egy bombasikert. „Felejtsük el, hogy volt ez a cécó… minden rendben, a happy endben így kulminál”.
Mert 12 előtt pár perccel (a finálé szerint: 1914 előtt) az is öröm lesz a színházba járó mazochistának, ha a külvilági dolgokat a történetbeidéző baljós áthallások egyre biztosabban jelzik, hogy minden egyre és mindinkább stimmel. Pl.: „Egyiptomi és magyar nép! Összenő, ami összetartozik!”
Színházat csinálni jó.